Valahol a magas hegycsúcsok felett, ahol a felhők puha párnákként nyújtóznak az égen, élt három testvér, a Böjti Szelek. Márciusi, a legidősebb, erős és határozott volt, Szellőcske, a középső, játékos és fürge, míg a legkisebb, Lágyka, finom érintésével simogatta a világot. Minden évben, amikor a tél már elfáradt, de a tavasz még nem érkezett meg
Messze, a felhők között, ahol az ég szinte összeér a földdel, élt egy különleges tündér, akit Harmatka néven ismertek. Ő volt a tavaszi eső tündére, akinek feladata az volt, hogy a hosszú tél után életet adjon a földnek. Amikor elérkezett a tavasz első napja, Harmatka elővette csillogó vizes korsóját, és óvatosan kilépett a felhők közül.
A tavaszi rét még ébredezett. A fűszálak harmattól csillogtak, a virágok bimbói lassan nyíltak, és a szél lágyan simította végig az alvó mezőt. Egy apró kis hernyó, Zsömi, egy levél alól kandikált ki. Egész télen ott pihent, egy biztonságos gubóba burkolózva, és most végre elérkezett az idő, hogy megtudja, milyen is a világ odakint. Egy
A hegy lábánál, ahol a fák sűrűjében egy kis patak rejtőzött, hosszú hónapok óta csend honolt. Télen a jégpáncél vastagon borította a vizet, és a patak álomba merült. Nem csobogott, nem kacagott, csak némán szunnyadt a fagyos föld mélyén. Ahogy azonban a nap egyre erősebben sütött, és a hófoltok lassan visszahúzódtak a völgyekbe, valami megmozdult
A tavaszi szellő lágyan borzolta a rét zöldellő fűszálait, a fák friss rügyeket bontottak, és az első virágok is kinyíltak a mezőn. A hosszú, hideg tél után végre felcsendült egy régen várt dal – a pacsirta éneke. A madarak, akik egész télen a fák kopár ágain gubbasztottak, csodálkozva néztek fel az égre. A pacsirta szárnyai
Egyszer volt, hol nem volt, a tavasz küszöbén, amikor a hófoltok még itt-ott fehérlettek a mezőkön, a Nap sugara és az északi szél találkozott az égen. A Nap boldogan küldte meleg sugarait a földre, hogy felébressze az alvó természetet, de a szél nem akarta engedni a változást. – Mit művelsz, Nap sugara? – süvöltötte a
A nagy téli erdő lassan ébredezett. A fák csupaszon álltak, ágaikon még jégcsapok lógtak, és a talajt hófoltok tarkították. Egy apró, pihés cinege üldögélt az egyik ágon, fázósan összébb húzva magát. Ez volt az első tele, és még sosem érezte a tavasz érkezését – csak a többiektől hallotta, hogy egyszer eljön a nap, amikor a
Egyszer volt, hol nem volt, egy hatalmas erdő szélén, ahol a fák még fagyott ágaikat ringatták a hideg szélben, egy kis hóvirág szunnyadt a föld mélyén. A tél hosszú volt és kemény, a hó vastagon borította a földet, és a fák között még a madarak sem daloltak. A hóvirág azonban érezte, hogy valami megváltozott. A