Valahol a magas hegycsúcsok felett, ahol a felhők puha párnákként nyújtóznak az égen, élt három testvér, a Böjti Szelek. Márciusi, a legidősebb, erős és határozott volt, Szellőcske, a középső, játékos és fürge, míg a legkisebb, Lágyka, finom érintésével simogatta a világot.
Minden évben, amikor a tél már elfáradt, de a tavasz még nem érkezett meg teljes erejével, a három testvér elindult, hogy megtisztítsa a földet az elmúlt hónapok hideg nyomaitól.
– A tavasznak hely kell! – mondta Márciusi, és egy hatalmas fuvallattal végigsöpört az erdőkön és mezőkön. A fák ágai megremegtek, a száraz levelek zizegve szálltak a levegőben.
– Segítek én is! – kiáltotta Szellőcske, és vidám keringőbe kezdett a réteken, felkapva a tél utolsó hópehelyfoszlányait és a száraz gallyakat, amelyeket a föld magán felejtett.
Lágyka eközben óvatosan simogatta a földet, felébresztve az elbújt magvakat.
– Ne féljetek, kis növények! Hamarosan itt lesz a napfény is – suttogta.
Ahogy a Böjti Szelek munkálkodtak, a táj lassan átalakult. A száraz ágak lehullottak, a rétek tisztábbak lettek, és a levegő friss illattal telt meg. Az emberek érezték a változást: a házak ablakai hirtelen kicsapódtak, a szőnyegeket a korlátokra terítették, és a nagytakarítások is elkezdődtek.
– Ez az igazi tavaszi tisztulás! – mondták a falusiak.
Végül, amikor a föld már készen állt az új élet fogadására, a Nap sugarai áttörtek a felhőkön. A Böjti Szelek elégedetten figyelték a munkájuk eredményét.
– Most már jöhet a tavasz! – mondta Márciusi, és a három testvér elcsendesedett, hogy átadja a helyét a madárdalnak és a virágok nyílásának.
És azóta is, minden évben, amikor a márciusi szelek végigsöpörnek a vidéken, az emberek tudják: a télnek vége, és a tavasz hamarosan teljes pompájában érkezik.
Minden új kezdet előtt szükség van tisztulásra, hogy a régi helyébe új élet léphessen.
