Egyszer volt, hol nem volt, a tavasz küszöbén, amikor a hófoltok még itt-ott fehérlettek a mezőkön, a Nap sugara és az északi szél találkozott az égen. A Nap boldogan küldte meleg sugarait a földre, hogy felébressze az alvó természetet, de a szél nem akarta engedni a változást.
– Mit művelsz, Nap sugara? – süvöltötte a szél, és hideg fuvallattal próbálta elfedni a földet. – A tél még itt van, az enyém a világ!
A Nap sugara azonban mosolyogva válaszolt:
– Nem tarthatod vissza az időt, Szél barátom. Eljött az én időm, hogy életet adjak a földnek.
A szél dühösen felkavarta a havat, jeges leheletével fagyos csípést küldött a földre. A fák ágaikat reszkettették, a madarak fázósan húzódtak össze, és a hóvirágok is meghajoltak a jeges szél előtt.
– Látod? – kacagott a szél. – Az én erőm nagyobb!
De a Nap sugara nem hátrált meg. Lassan, türelmesen folytatta a munkáját. Melegsége lágyan simogatta a fagyott földet, a jégtakaró apránként olvadni kezdett, a hó cseppenként szivárgott el a fák tövében.
A szél újra próbálkozott: süvített, kavarogva cibálta a felhőket, hogy eltakarja a napot. De hiába. A Nap sugara egyre erősebben ragyogott, és végül áttörte a felhők sötét takaróját. A föld mélyéből apró zöld hajtások törtek elő, a patakok megindultak, és a madarak dalolni kezdtek.
A szél lassan kifulladt. Elfáradt az ellenállásban, és észrevette, hogy már nem tudja visszatartani a tavaszt. Sóhajtott egyet, és szelídebb arcát mutatta: lágy fuvallattá változott, amely most már csak gyengéden borzolta a fák rügyező ágait.
A Nap sugara győzött, de nem diadalittasan – csak békésen, ahogy mindig is tette. Megölelte a világot, és elhozta a várva várt tavaszt.
Azóta is, minden évben, amikor a tél és a tavasz harcra kel, a Nap sugara végül mindig győz.
Az igazi erő nem a hirtelen támadó viharban, hanem a kitartó, csendes melegben rejlik. A változás lassan, de biztosan érkezik, és mindig a fény hozza el az új életet.
