A tündérmesék világa tele van varázslatos lényekkel, csodás tájakkal és fantasztikus kalandokkal. Ezek a történetek nemcsak szórakoztatnak, hanem tanulságos üzeneteket is közvetítenek a gyermekek számára. A mesékben szereplő tündérek, manók és varázslók egyaránt elkalauzolnak bennünket a fantázia világába, ahol a jóság és a bátorság mindig győzedelmeskedik a gonoszság felett. Az oldal számos klasszikus népmese és modern történet között válogat, hogy mindenki megtalálja a számára legkedvesebb olvasnivalót.
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, de még az Üveghegyen is túl, volt egy különös erdő, amit Selyemerdőnek hívtak. Nem azért nevezték így, mert selyemből volt, hanem mert a fák levelei úgy susogtak, mintha puha selyemkendőket lebegtetett volna a szél.
Volt egyszer egy aprócska tündér, akit úgy hívtak: Hópehely. Nevét azért kapta, mert télen született, amikor a világot még hólepel borította, és minden fehérbe öltözött.
A kicsiny falu határában, ahol a mezők már virágba borultak, élt egy vidám kislány, Liza. Ő volt a legkíváncsibb és leglelkesebb gyerek a faluban, különösen akkor, amikor elérkezett a tavaszköszöntő ünnep ideje. – Idén én fonok koszorút a tavasznak! – jelentette ki, és barátaival együtt elindult a rétre. A mező tele volt frissen nyíló virágokkal:
Messze, a felhők között, ahol az ég szinte összeér a földdel, élt egy különleges tündér, akit Harmatka néven ismertek. Ő volt a tavaszi eső tündére, akinek feladata az volt, hogy a hosszú tél után életet adjon a földnek. Amikor elérkezett a tavasz első napja, Harmatka elővette csillogó vizes korsóját, és óvatosan kilépett a felhők közül.
A Tölgyerdő lakói minden évben izgatottan készültek a tavaszi farsangi bálra. Az erdei tisztáson ilyenkor tarka lampionok világítottak, és az állatok vidám jelmezekbe bújtak. A mókusok bohócnak öltöztek, a sünök apró koronát viseltek, és még a bagoly is színes palástot terített a vállára. De az idei bál veszélybe került…
A havas mező közepén állt egy hóember, akit a falusi gyerekek építettek egy hideg téli délutánon. Pelyhes Palkónak nevezték el, mert a hópelyhek mindig kedvesen megültek a sapkáján.
Nem száz, hanem millióapró fehér pillangó,zene nélkül, zajtalan,táncát járja hangtalan. Fehér varázslattal az ég tele,földet érve mind megpihene,díszítik nemcsak a magaslatot,befednek minden alakzatot. Keringő, kánkán,maga a látvány – mily megkapó!A táncosok járják, könnyedén váltják,kifogyhatatlannak tűnő formáció. Úgy érzed, ez az előadásvéget sem érhet – oly csodás!
Egy csodás, napsütötte reggel, két kis manó, Panka és Péter, ezen a meseszép réten, sétálni indultak. A fák élénkzöld levelei, a színes, illatos virágok, mind feléjük integettek. Méhi, az apró méh,
Egy erdő mélyén, ahol a hó mindig fehéren csillog és a fenyők zöldellnek, ott rejtőzik a téltündérek titkos otthona…
Bársonyos fűvel és egy csendesen csobogó patakkal körülvett apró tisztáson élnek a virágtündérek. Naphosszat kergetőznek, játszanak a réten, könnyű termetükkel ráfeküdnek a simogató szellők hátára, hogy versenyt repüljenek a tarka pillangókkal…
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy szegény legény: Erős Péter volt a neve…
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy király, s annak három leánya…