A messzi északon, ahol a hó sosem olvad el, és a fenyőfák örökké zöldellnek, lakik a jó öreg Télapó a csendes, hófedte műhelyében. Ott sürögnek-forognak apró, fürge manói, építik a játékokat, csomagolják az ajándékokat, és gondosan felírják a gyerekek neveit a jók és a rosszak listájára. De amit kevesen tudnak, az az, hogy a Télapó
A Mikulás otthonában, az Északi-sark meghitt, hóval takart kis faházában minden év decemberének elején megkezdődött a sürgés-forgás. A manók végtelen buzgalommal csomagoltak játékokat, cukorkát, könyveket, plüssállatokat. Az egyik sarokban egy hatalmas fa íróasztal tornyosult, melyen halmokban álltak a levelek: kívánságlisták keresték gazdájukat, Mikulás szemét és jó szívét. Egyik délután azonban különös dolog történt. Az északi
A nap már alászállt az Északi-sark fölött, de a Mikulás műhelyében még javában folyt a készülődés. A manók szorgosan csomagolták az ajándékokat, Szikra, a legfiatalabb rénszarvas büszkén próbálgatta az új hámját, és minden sarkon valami fahéjas, mézeskalácsos illat keringett. Ám ezen az estén valami különös történt. Amikor a Mikulás elővezette a szánt a szánváról, és
Havas reggel volt az Északi-sarkon, a Mikulás műhelye körül zúzmarás fenyők nesztelenül álldogáltak, mintha ők is várták volna a csoda első hangját. A főmanók már kora hajnalban talpon voltak, pergamentekercsek zsibongtak az asztalokon, míg a csomagolóműhelyből halk zümmögés kúszott elő — mintha kis zeneszerző bogarak próbálnának egy titkos kórust összehangolni. Kreszpó, a legkisebbik csomagolómankó, új
A fenyőerdő fölött még csak pislákoltak a csillagok, amikor Mikulás odabenn, vastag takarója alatt megmozdult. Egy halk ciccenés jelezte, hogy a jeges szél odakint végigsimított a kunyhó ablakán, mintha csak az ünnepek hírét hozta volna. Mikulás lassan kinyitotta a szemét, megdörzsölte hosszú, fehér szakállát, és mosolyogva sóhajtott egyet. – Kezdődik, drága hajnal – mormolta, és
A Tölgyerdő lakói minden évben izgatottan készültek a tavaszi farsangi bálra. Az erdei tisztáson ilyenkor tarka lampionok világítottak, és az állatok vidám jelmezekbe bújtak. A mókusok bohócnak öltöztek, a sünök apró koronát viseltek, és még a bagoly is színes palástot terített a vállára. De az idei bál veszélybe került…
Egyszer volt, hol nem volt, egy kis faluban élt egy bohóc, akit mindenki csak Bohóc Bercinek hívott. Berci híres volt arról, hogy mindig hatalmas piros orrot viselt, csíkos nadrágot hordott, és olyan cipője volt, amiben minden lépése után egy halk nyikorgó hang hallatszott.
Manóföldjén minden évben hatalmas farsangi mulatságot rendeztek, ahol a manók beöltöztek, tréfálkoztak, és finomabbnál finomabb süteményeket majszoltak. A legnagyobb izgalom azonban mindig a jelmezverseny körül forgott, mert a győztes jutalma egy egész évre szóló aranycsillogás-díj volt, amivel bármikor ragyogóvá varázsolhatta a cipőjét, sapkáját vagy akár az orrát is.
Egyszer volt, hol nem volt, egy kisváros szélén állt egy takaros házikó, ahol egy Peti nevű kisfiú élt. Peti rajongott a lovagokért és a bátor királyfikért, akik legyőzik a sárkányokat és megmentik a birodalmat. Éppen ezért, amikor az óvodában bejelentették a farsangi mulatságot, egyetlen kívánsága volt: királyfinak öltözni.
Egyszer volt, hol nem volt, az erdő mélyén, ahol a fák lombjai meséket suttogtak a szélnek, egy különleges eseményre készültek az állatok. A tél lassan búcsúzott, és ez csak egyet jelenthetett: eljött a farsangi bál ideje.
A Napsugár Óvodában minden évben nagy izgalommal várták a farsangi mulatságot. A gyerekek hetek óta tervezgették, milyen jelmezbe bújnak, és az óvó nénik is sürögtek-forogtak, hogy minden tökéletes legyen a nagy napra.
A havas mező közepén állt egy hóember, akit a falusi gyerekek építettek egy hideg téli délutánon. Pelyhes Palkónak nevezték el, mert a hópelyhek mindig kedvesen megültek a sapkáján.