Göbölyös Attila 
Magasan, a Fenyvesek Hegyláncának küszöbén, ahol az ég alját már ezüstösen szövi a csillagfény és csak a baglyok szállnak hangtalanul, ott, egy eldugott tisztáson rejtőzött az a különleges virág, amit az emberek holdvirágnak neveztek. Mert ez a virág nem hajolt meg a nap sugarai előtt, nem tárta ki szirmait a reggelnek, csakis éjfélkor nyílt ki,
Esti fény derengett az ablakon keresztül, a város álmosan pislogott odakint. A kislány, Lilla, már betakarózva feküdt az ágyában, kezében szorongatva kis, szürke plüssmackóját, Bundit. Ő volt a legjobb barátja, akinek mindent elmesélt: az óvodában történt dolgokat, a titkos kívánságait, és persze a félelmeit is. Bundi bundája egy kicsit már kopott volt, de szemeiben még
A kis Kökényfalva határában, ahol a rét puha gyapjúszőnyegként terült szét a dombok lábánál, a fűszálak között százféle illatú virág bólogatott a nyári szellő ütemére. Minden este, napnyugta után, amikor az ég alját málnaszínű festékkel mázolta be a lemenő nap, egy különös dolog történt a rét felett. Hosszú, szőttes kötélből és selymes fényt sugárzó fából
Lili a nyugati égbolt szélén élt, ahol a nap sugarai aranykaréjként simultak a horizontra, s a szél olyan puhán simogatta a dombokat, mint egy gyapjúkendő. Ő azonban nem volt más, mint egy hóbortos kis felhő, habos-babos és kerekded, mint egy mézeskalácsba mártott vattacukor. Lili más, mint a többiek: nem dörgött, nem záporozott, nem hozott vihart
Egyszer volt, hol nem volt, a csillagokkal teli éjszakák földjén élt egy kisfiú, akit Arinnek hívtak. Arin nem volt szokványos kisfiú; ő volt a csillagmező pásztora. Esteledett, és a nap utolsó fényei eltűntek a horizont mögött, amikor Arin elindult, hogy megigazítsa az éj ragyogó gyümölcseit. A falucskája ugyan csodálatos volt nappal, de az éjszakai csillagok
Peti izgatottan feküdt az ágyában, de nem tudott elaludni. Aznap egész nap március 15-éről tanult az iskolában, és a tanító néni olyan szépen mesélt a forradalomról, hogy a fiú lelke szinte a múltba repült. A nagypapa is mesélt neki a Pilvax kávéházról, a Nemzeti Múzeum lépcsőiről, Petőfi Sándorról és a huszárokról. De ahogy behunyta a
Réges-régen, amikor Magyarország még csak egy fiatal ország volt, a népnek nem volt saját zászlaja. Az emberek tudták, hogy egy zászló nem csupán egy darab szövet, hanem egy jelkép, amely összetartja a nemzetet, és erőt ad a szívekben. Az Öreg Bölcs, aki a hegyek között élt, hallotta az emberek kérését, és úgy döntött, hogy elmeséli
A tavaszi mezőn, ahol a fű frissen sarjadt és a nárciszok illata betöltötte a levegőt, egy kiscsikó született. Pej színű volt, fürge és élettel teli, és a falu huszára, Gergő, büszkén nevezte el Villámnak. – Egyszer majd együtt vágtatunk a csatában, kis barátom! – mondta neki Gergő, miközben gyengéden megsimogatta a csikó selymes sörényét. Villám
Peti izgatottan figyelte, ahogy édesanyja egy piros-fehér-zöld kokárdát tűzött a kabátja bal oldalára. Aznap volt március 15-e, és az egész város ünnepi díszbe öltözött. Az emberek zászlókat lengettek, a téren zene szólt, és mindenütt magyar zászlók lengtek a szélben. – Anya, miért viselünk kokárdát? – kérdezte Peti kíváncsian. Édesanyja elmosolyodott, és leguggolt hozzá.– A kokárda
Magasan a felhők felett, ahol a szél szabadon fújt, egy fehér galamb szelte az eget. Nem volt akármilyen madár: a szabadság hírnöke volt, aki mindenhol ott járt, ahol az emberek szívében a bátorság és a szabadságvágy lobogott. Egy nap a galamb messziről meglátta Magyarország zöld mezőit, kék folyóit és a piros hajnalpírt az égen. Érezte,
A kicsiny falu határában, ahol a mezők már virágba borultak, élt egy vidám kislány, Liza. Ő volt a legkíváncsibb és leglelkesebb gyerek a faluban, különösen akkor, amikor elérkezett a tavaszköszöntő ünnep ideje. – Idén én fonok koszorút a tavasznak! – jelentette ki, és barátaival együtt elindult a rétre. A mező tele volt frissen nyíló virágokkal:
A patak partján, ahol a tavaszi napsugarak már ébredeztették a természetet, egy kis barkaág szendergett a fűzfa egyik hajlékony ágán. Apró, puha barkái még álmosan simultak az ághoz, de valami különös izgalom töltötte meg a levegőt. Egy reggelen a szél halkan megsúgta neki:– Kelj fel, kis barka, nagy nap közeleg! A faluban mindenki húsvétra készül!