A tavaszi szellő lágyan borzolta a rét zöldellő fűszálait, a fák friss rügyeket bontottak, és az első virágok is kinyíltak a mezőn. A hosszú, hideg tél után végre felcsendült egy régen várt dal – a pacsirta éneke.
A madarak, akik egész télen a fák kopár ágain gubbasztottak, csodálkozva néztek fel az égre. A pacsirta szárnyai sebesen csapkodtak, és vidáman csivitelve körözött a mező fölött.
– Testvéreim! Visszatértem! – trillázta boldogan.
A cinegék, rigók és verebek kíváncsian gyűltek össze egy öreg tölgyfa ágán.
– Mesélj! – kérlelte a cinke. – Mit láttál, merre jártál?
A pacsirta boldogan kezdett mesélni:
– Mikor elhagytam ezt a tájat, a világot még hó borította, és a szél süvített a mezők felett. De ahogy egyre délebbre repültem, megláttam a zöldellő réteket, a napsütötte fákat, és hallottam, hogyan ébred fel a föld. Láttam folyókat, melyek jégpáncéljukat ledobták, és hegyeket, melyek csúcsain a hó lassan olvadni kezdett.
A verebek ámulva hallgatták, a rigók izgatottan csiviteltek.
– És mondd, pacsirta, mi hozott vissza hozzánk? – kérdezte a vörösbegy.
A pacsirta elmosolyodott.
– Az otthonom hívott vissza. Bár a világ tele van szépséggel, a szívem itt dobog, ezen a réten, ebben az erdőben. Tudtam, hogy eljött az idő, hogy újra együtt daloljunk, és köszöntsük a tavaszt!
Ekkor a madarak mind egyszerre énekelni kezdtek. Dalaik betöltötték az erdőt és a mezőt, felébresztették a virágokat, a fák ágai vidáman hajladoztak, és a tavaszi szél szelíden suttogott közöttük.
A pacsirta üzenete elérte minden élőlény szívét: a tél elmúlt, és a tavasz végleg megérkezett.
Az otthon nemcsak egy hely, hanem az érzés, hogy ott vagyunk, ahová a szívünk tartozik. És amikor eljön az idő, a természet mindig visszahív minket oda, ahol a legboldogabbak vagyunk.
