Egeres mese - Mesélek Neked

Kajla kutyus ugatni tanul

Egyszer volt, hol nem volt, az egyik falu szélén élt Kajla, a kiskutya. Még olyan fiatal volt, hogy éppen csak megtanult járni. Azonban már egész nap azt figyelte, milyen mély és erőteljes hangon ugatnak az idősebb kutyák. Ő még nem tudott ugatni, és ez nagyon zavarta. Elhatározta hát, hogy megkéri Bodrit, a falu legidősebb és legelismertebb kutyáját, tanítsa meg őt az igazi, tekintélyt parancsoló ugatásra. Nem kellett sokáig várnia, Bodri ugyanis éppen arra sétált. Kajla pedig ahogy meglátta, odaszaladt hozzá, és megkérdezte: – Megtanítasz engem ugatni? – Ó, kis Kajla! Ráérsz te még arra! Menj inkább, és játssz a testvéreiddel! – válaszolta a hatalmas méretűre nőtt kutya. – De én nem játszani szeretnék, hanem ugatni, mint te. Úgy, hogy az összes macska messze szaladjon, amikor meghallja a hangom – erősködött Kajla. – Na, jó – egyezett bele Bodri. Végülis van egy kis időm. Na, ide figyelj! Mondd azt, hogy „vau, vau”! – Víáú – kiabálta éles, fülsüketítő hangon Kajla. – Valóban van még mit tanulnod, de sebaj. Meglátod, napról napra ügyesebb leszel. Ahogyan egyre nagyobb leszel, úgy lesz a hangod is mélyebb. Na, mondd még egyszer: „vau”! – Vaúúúúúúú – kiabálta már szinte helyesen, de még mindig nagyon éles hangon

Tovább a mesére

A hangyák háborúja (Mikszáth Kálmán)

Szerző: Mesélek Neked

Egy erdőben a földbefúrt apró lyukacskákban élt a fekete hangyák szorgos népe. Apró lyukacskákon, hosszú, pici földalatti folyosókon juthatott be az ember a fekete hangyák csodálatos földalatti palotájába. Voltak ebben a földalatti palotában nagy-nagy termek, melyeket padlótól egészen a mennyezetig színültig töltött meg a felhalmozott gabona, a finom kenyérmorzsa és mindenféle más táplálék, melyekkel a hangyák élnek. Mert tudni kell azt, hogy a hangya igen szorgos állat és egész nyáron gyűjti eledelét, hogy aztán télen a hideg elől földalatti palotájába visszahúzódva élhesse gondtalanul az életét. De voltak más termei is a hangyák nagyszerű palotájának, ezeket a termeket istállóknak rendezték be a fekete hangyák és ezekben az istállókban egy furcsa és még a hangyánál is apróbb állat élt, ez az állat a hangyák tehene volt. Mert akár hiszitek, akár nem, a fekete hangyáknak is van tehenük, csodálatos, apró állatka ez, a hangyák megfejik őt minden nap és igen szeretik ennek az apró tehénnek mézédes tejét. A palota egyik nagy csarnokában élt a fekete hangyák királynője. Alattvalói babonás tisztelettel tekintettek a királynőre és minden okuk megvolt a hangyáknak erre a tiszteletre, mert bizony ez a királynő ötször nagyobb volt más közönséges hangyánál. Igy éltek boldogan a fekete hangyák az ő csodálatos földalatti

Tovább a mesére

Hirdetés

Az anyai szív csodája (Mikszáth Kálmán)

Szerző: Mesélek Neked

Egyszer volt, hol nem volt, túl a nagy hegyeken egy kis falucskában élt egy szegény-szegény özvegyasszony egyetlen kisfiával, akit Péternek hívtak. Naphosszat kinn az erdőn szedegették a rőzsét, amit a szegény özvegyasszony a piacra vitt, ezzel kerestek pár garaskát. Egyszer egy ilyen rőzseszedés közben nagy pelyhekben hullani kezdett a hó. A szegény özvegyasszony meghült az erdőn, köhécselni kezdett és pár nap mulva meg is halt, Péter fiacskáját olyan árván és egyedül hagyva, mint az ujjam. Hej, sírt szegény Péter, mint a záporeső, síratta édesanyját. Aztán, mit volt mit tennie, kevéske holmiját kis batyúba kötötte össze és elindult világgá. Előbb azonban fölkereste édesanyja sírját a temetőben és sokáig, lesütött szemmel, áhítatosan imádkozott ott. Hát, amint ima után felveti szemét, a síron egy csodálatos szép liliom pompázik. Annál csodálatosabb volt ez a liliom, mert a földet köröskörül hó borította s ez a liliom egyenesen a szegény anya szívéből nőtt ki. Árva Péter gondosan leszedte a csodálatos fehér liliomot, elrejtette a keblén, aztán elindult világgá. Ment-mendegélt nagy szomorúan a hóval borított országúton, míg csak be nem esteledett. A szél sivított és hordta a havat, szegény Péter nagyon fáradt és álmos volt már, majd leragadtak szemei. Pedig veszélyes dolog ám az álmosság és fáradtság

Tovább a mesére

A boszorkány és a repülőgép (Mikszáth Kálmán)

Szerző: Mesélek Neked

Az erdőszélen, egy kis házban lakott egymagában a Vasorrú Bába. Nem ajánlom nektek, hogy ennek a kis háznak a közelébe merészkedjetek, majd én inkább elmesélem, hogy mennyi mindenféle csodálatos és félelmetes dolog van ebben a kis házikóban. A Vasorrú Bába kis házikójában éjjel-nappal nagy tűz pattog s a tűz fölött egy bűvös serpenyőben kotyvasztja a boszorkány az ő mindenféle kotyvalékait. Tigriszsírt, meg patkányvért, meg mindenféle bűbájos füveket kever össze a Vasorrú Bába és jaj annak az emberfiának, aki megkóstolja ezt a kotyvalékot. Az ilyen embernek a szíve gyávább lesz a nyúlénál, nyelve símább és hizelgőbb lesz, mint a kígyóé, lelke furfangosabb és gonoszabb, mint a rókáé. Node, szerencsére sok tudós, szakállas férfi él az emberek között és ők távoltartják a boszorkányok varázslatait az emberektől. Ezért manapság bizony már a legkisebb gyermek is fittyet hány a boszorkányok mesterkedésének. Hej, rosszul megy manapság a boszorkányoknak is és ha az ördöggel nem lennének közeli cimboraságban, bizony már régen felkopott volna az álluk a sok éhezéstől. De gyülölik is ám a boszorkányok a szakállas tudósokat. Vajjon láttatok-e már a levegőben büszkén szálló repülőgépet? Nos, ezt a csodálatos repülőgépet is a tudósok szerkesztették az embereknek. Egy ilyen repülőgép és a Vasorrú Bába érdekes történetét fogom

Tovább a mesére

Szerencsének szerencséje (magyar népmese)

Szerző: Mesélek Neked

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren innét, hetedhét országon túl, volt egyszer egy király, s annak egy növendék fia. A király éppen azon járatta az eszét, hogy a fiát megházasítja, mikor a szomszéd ország királya erősen megsértette, s mit volt mit tenni, abbahagyta a fia házasságát, s rettentő nagy sereggel elindult a háborúba. Hanem a fiát otthon hagyta házőrzőnek, s erősen a szívére kötötte, nehogy megházasodjék, míg ő a háborúból haza nem kerül. Elment a király, s a fia csakugyan honn maradt, s ahogy tudta, igazgatta az országot, de telt-múlt az idő, esztendő esztendő után, s az apja csak nem került haza, még mindig háborúskodott a szomszéd királlyal. Ő bizony – gondolta magában a királyfi – nem vár ítélet napjáig, talán öregember is lesz, mire hazakerül az apja, elindul lánynézőbe. Nagy sereget gyűjtött, s úgy indult világgá, hadd lássák idegen földön, hogy őt sem a gólya költötte. De még az országuk határáig sem érhettek, jő velük szembe a király, akarom mondani, szaladott, mert rútul megverték a seregét. Bezzeg megörült a király, amikor meglátta, hogy jő a fia elejébe. Azt hitte, hogy híre ment a vereséginek, s most jő a segítségére. De meg is mérgelődött szörnyen, mikor megtudta, hogy a

Tovább a mesére

Hirdetés

Üssed, üssed botocskám! (magyar népmese)

Szerző: Mesélek Neked

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, az Óperenciás-tengeren innét volt, volt egyszer egy szegény favágó ember. De olyan szegény volt ez az ember, mint a templom egere, még annál is szegényebb. Hajnaltól estélig vágta a fát az erdőben, de az ebédje s a vacsorája száraz kenyér volt s a bele. Hát egyszer, amint falatoznék egy fa tövében, honnét, merről, nem látta: elég az, hogy csak elejébe állított egy ősz öregember, s egy falás kenyeret kért tőle Isten nevében. – Jó szívvel – mondá a szegény ember -, mert látom, hogy kigyelmed még nálamnál is szegényebb – azzal kettétörte a kenyerét, s felét az öregembernek adta. – No, te szegény ember – mondá az öreg -, tudd meg, hogy én a jók jutalmazója s a rosszak büntetője vagyok. Megosztottad velem a kenyeredet: jótételért jót várj! „Ugyan – gondolta magában a favágó -, mi jót várhatok én ettől az öregembertől?” Eközben az öreg kihúzott a tarisznyájából egy abroszt, s azt mondta: – Neked adom ezt az abroszt, te szegény ember. Ha megéhezel, csak szólj neki: terülj, terülj, abroszkám! – s egyszeriben terített asztalod lesz, s annyi étel-ital s mindenféle jó, amennyit csak a szemed-szájad kíván. Megköszönte a szegény ember az

Tovább a mesére

A szamárrá varázsolt fiú (Mikszáth Kálmán)

Szerző: Mesélek Neked

Hol volt, hol nem volt, nem is olyan nagyon messze, az Óperenciás-tenger innenső oldalán élt egyszer egy városban egy szegény özvegyasszony, egyetlen kisfiával, a szőkehajú, rózsásarcú Janival. Csendben és szűkösen éldegélt ez a szegény özvegyasszony és elégedett is lett volna sorsával, de volt egy nagy bánata. Mi is volt az, ami olyan nagy bánatot okozott a szegény özvegyasszonynak? Semmi más, mint az, hogy fiacskája nagyon csúfolódó természetű gyerek volt. Ha idősebb embert meglátott az uccán, gyorsan kiöltötte nyelvét és aztán elszaladt. Pajtásainak is szeretett mindenféle furcsa csúfnevet adni. Az egyiket elnevezte Lepényszájú Lajcsinak, a másikat Gólyalábú Miskának, egy kövér pajtását meg éppen Gömböc Matyinak hívta. Ha találkozott velük az uccán, gyorsan elkiáltotta csúfnevüket: – Nini, itt megy a Lepényszájú Lajcsi – kiáltotta nagy csúfondárosan, – vele megy a Gömböc Matyi. Aztán szamárfület mutatott és mint a szélvész elvágtatott, mert bizonyára kapott volna haragos pajtásaitól egy-két poflevest, ha ott marad. Egy szép napon ez a mi Janink a város szélén sétálgatott, amikor szembejött vele egy hajlott, ősz, öregember. Hanem ennek a görnyedt öregembernek ugyancsak különös arca volt ám. Nagy, széles, szürke orra és hosszú, hegyes lapátfülei. Persze, a mi Janink meg nem állhatta csúfolódás nélkül. – Szamárfülű bácsi – kiáltotta és

Tovább a mesére

A szabólegény és az óriás (Mikszáth Kálmán)

Szerző: Mesélek Neked

Egy városban élt egy szegény szabólegény, aki éjt-napot eggyétéve mindegyre csak rótta öltéseit a tűvel a finom szöveteken, egyre-másra csak készítgette a ruhákat. Tűjével olyan finoman és olyan aprókat tudott öltögetni, hogy híre elterjedt az egész városban, mindenki tudott a szegény szabólegény ügyességéről. Egy szép napon egy gazdag és előkelő úr kereste fel a szabólegényt; egy úr, akinek magas hivatala volt a király udvarában. – Hej, te szabólegény – mondta az előkelő úr, – hallottam a te csodálatos ügyességedről. Itt van ez a finom ezüstszövet, varrjál te nekem ebből harmadnapra egy szép ruhát, mert a burkus király lakzijára akarok benne elmenni. De szép legyen, hallod-e! Ha harmadnapra elkészülsz vele, öt arany üti markodat. De ha hibát ejtesz a ruhán, mentek lefejeztetlek. A szabólegény íziben le is ült és bele is kezdett az ezüstszövet-ruha megvarrásába. Lámpavilágnál dolgozott késő éjszakán, merthogy sürgős volt a ruha a burkus király lakodalmára. El is készült szépen a ruha s a szegény szabólegény elment a szomszédba, hogy a gazdag szomszédtól kölcsönkérjen egy selyemzsákot. Ebben akarta hazavinni az előkelő úrnak a gyönyörű ruhát. Igen ám, de amíg a szegény szabólegény a zsákért volt, egy cincogó kis egérke mászott ki lyukából és gyorsan összerágta a gyönyörű ruha kabátjának

Tovább a mesére

A Dinnye-király (Mikszáth Kálmán)

Szerző: Mesélek Neked

A szegényember hajnalban fölkelt már és kapáját a válláravetve elindult a kukoricaföld felé. Tarisznyájában semmi más nem volt, mint kevés szalonna, meg egy darab kemény kenyér. Mire a nap fölkelt az égen, a szegényember nekilátott a kukorica megkapálásának. Szorgalmasan kapálgatott egészen délig, amikor a nap fejebúbjára sütött már. A szegényember nagyon elfáradt a kapálásban, melege is volt, meg éhes is volt. Leült hát, hogy megegye a kevéske szalonnát, meg a kemény kenyeret. Elővette bicskáját és jóízűen falatozni kezdett. Mikor már megette kenyerét, erősen megszomjazott. A nap erősen sütött, rekkenő meleg volt, a szegényembernek egészen kiszáradt még a torka is. Majd elepedt szomjúságában egy ital víz után. – Hüm-hüm – mondta, – honnan szerezzek én most egy ital vizet? A falu messze van, csak nem fogok ebben a nagy melegben szomjan veszni? Akkor a kukoricásban lába előtt egyszerre csak megpillantott egy dinnyét. Szép, nagy, zöld görögdinnye volt, a vásáron bizonyára megadnának érte vagy pár hatost. Biztosan szép piros és jó nedves béle van, azt ha megeszi az ember, menten elmúlik a szomjúsága. – Hejnye – gondolta búsan a szegényember, – a pár hatos is jó volna, mert hát a csizmának is új talp kellene már. De akkor mi lesz a szomjúsággal.

Tovább a mesére

Hirdetés

Feketeország (magyar népmese)

Szerző: Mesélek Neked

Hol volt, hol nem volt, de valahol mégis volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren egy sánta arasszal túl: volt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek nem volt az égvilágán semmije, csak egy fia, s azt is Gyurkának hívták. No hiszen, volt a nevével baja szegény legénykének. A pajtásai mindig csúfolódtak vele: „Gyurka, kell-e neked hurka!” Bezzeg, hogy kellett volna árva fejének, de ha nem volt. „Megálljatok – gondolá Gyurka -, azért is eszem én hurkát, amennyi belém fér: beállok mészárosinasnak.” Mondja az apjának, hogy mi a szándéka. – Jól van, édes fiam, tégy a kedved szerint, de mit csinálsz, ha majd felszabadulsz? Egy szopós borjúd se lesz, aminek a húsát kivágjad. – Majd lesz, ami lesz – mondá Gyurka, s beállott mészárosinasnak. Kitanulta a mesterségét emberségesen, három esztendőre felszabadult, azzal vett egy páros kést meg egy bárdot, s elindult szerencsét próbálni. Azt mondta: megyen dél felé, s addig vissza sem néz, míg egy ökröt nem szerez. Ment, mendegélt Gyurka, hegyeken-völgyeken által, hetedhét ország ellen, s elért egy nagy mezőre. Amint menne, meglát egy döglött lovat, a mellett egy oroszlánt, egy sast s egy hangyát. A három oktalan állat erőst veszekedett, hogy melyiké legyen a ló. A hangya éppen

Tovább a mesére