T. Fiser Ildikó: Amikor még kicsi voltam
Amikor még kicsi voltam,
nem értettem én meg,
miért kellett megszületni
a kis öcsikémnek….
Amikor még kicsi voltam,
nem értettem én meg,
miért kellett megszületni
a kis öcsikémnek….
A csattok, mint parányi csillagszemek
az égen, vidáman felém kacsintanak,
ragyognak színezüst fénnyel a sötétben,
halk kitt-kattanásuk az éjben, mint álom-harang
Úgy döntött a vándorpatkány véget ért a kóborlás. Talán kint a város szélén akad neki is lakás. Nem jó ez a vándorélet soha nincsen nyugalom. A csatornák partja helyett biztosabb lesz egy alom. Elege lett a városból nagyon nagy a forgalom, még a végén elgázolják nem kell neki izgalom. Ki is ment a város szélre keresett egy szép tanyát, ahol nyugton aludhat és megrakhatja a hasát. Nem is messze a várostól látott is egy kedvezőt, puha ágy és tele kamra várta ott az éhezőt. Be is surrant azon nyomban a kamra tárt ajtaján, csodálkozott jó nagyokat friss ételek zamatán. Neki ilyen sosem jutott eddig maradékon élt, életében még ilyen nagy szerencsét nem remélt. Egyszer aztán morgást hallott a nyitott ajtó felől, nagy dühös kutya állt ott és nem látott a méregtől. Ő volt itt a birtok ura a megbízott intéző. Érezte a vándorpatkány nem lesz vele elnéző. Ezért aztán szedte lábát visszament a városba, nem kell neki puha paplan inkább alszik árokba. Mi is ebből a tanulság? Legyen elég, amid van. Ne vedd el azt, ami másé. Inkább éljél nyugodtan.
Apró sikló kis tó partján, édesanyját kérdezi. A cinegének van cipője, akkor hát miért nincs neki? Anyukája kedvesen néz, halk is az ő válasza. – Kis cipő birtokosának szükség lenne lábakra. – Siklók vagyunk nincsen lábunk így teremtett az Isten. A sikláshoz nem kell a láb sem a réten, sem vízben. Édesanyja csendes szava dacolt vált ki belőle. Másnak lehet? Nem igazság! Miért nincs neki cipője? Könnycsepp csordul kis szeméből, nagy lett az ő bánata. Anyukája megsajnálta nem késett a válasza: – Gyere kincsem veszek neked cipőt milyent szeretnél. – Ám tanulj meg benne járni, még mielőtt elesnél. Meg is kapta új cipőjét az apró sikló gyerek. Dacosan állította is: – Hasra én sosem esek! Úgy is volt ám, nem történt baj elkerülte baleset. Kis sikló nem talált magán se lábat, se kezeket. Most jött csak rá, hogy buta volt nem jó rá a kis cipő. Tényleg nincsen neki lába várhat rá, amíg kinő. Édesanyja jót nevetett az elképedt siklócskán. Szeretettel néz fiára csendesedő tó partján.
Tengermélyi kis barlangban élt egy furcsa kis lakó. Nincsen neki pedigréje, neve annyi csak, Janó. Janó nem más csak egy homár, egy pár lábán ollóval. Nem kell neki kés és villa, elbánik a gombóccal. Egyszer aztán nagyot gondolt itt hagyja a tengermélyt. Tenger ura nem gazdája, nem is kér rá engedélyt. A nagy kaland előtt hamar megtöltötte a hasát. Ám a rengeteg ételtől nem érezte jól magát. Leintett egy csikóhalat, aki épp arra úszott. Rápattant a lovacskára hála égnek nem rúgott. Azt tervezte majd a csikó felviszi a felszínre. Közben bevett egy gyógyszert, hogy hasfájását enyhítse. Nehéz volt a csikóhalnak a jól meghízott Janó. Ledobta, mert ilyen teher a hátára nem való. Leesett a barlang elé Janó a duci homár. Hanyatt feküdt nagy pocakkal, mint parton büdös bogár. Nehéz is volt megfordulni húzta vissza nagy hasa. Nem is megy ő már világgá. Egye meg a nyavalya. Otthon feküdt, csak szuszogott. ma már nem megy sehová. Legközelebb majd nem zabál, ha elindul világgá.
Bot Elemér a botsáska csámcsogott egy levélen, egész nap csak táplálkozik más sem jár a fejében. Az alakja mégis slankos nem nő meg a potroha, sohasem evett süteményt nem volt olyan ostoba. Mert, ha sokat evett volna, megnőne a sonkája. Úgy nézne ki, mint egy fatörzs nem lenne bot formája. Hogy rejtőzne el egy lombon? Nem tartaná meg az ág. Dagadt fatörzs ül egy bokron? Az lenne ám furcsaság. Úgyhogy eszik csak levelet attól hasa meg nem nő. Nem is nő neki tokája, az már bizony sejthető.
Strandolni ment Pál a szöcske,megunta a színét.Az, hogy csak a tóra mehetnem veszi el kedvét. Pedig abban halak élneknéha szöcskét esznek,ezért keltik a rovarokrossz hírét a helynek. Nem törődve intelemmelstrandra vágyott Pálunk.–Az a lényeg – dünnyögte Pál– barna lesz a vállunk. A tó partján egyedül voltüres volt a strand ma,furcsállotta ezt a dolgotfelnézett a napra. Felhők jártak fenn az égennem sütött a nap sem.– Nem számít – dörmögte Pál úr– A partra kifekszem. Arra járó tücsök nevet:– Bolond ez a szöcske.Hallotta Pál, napozástólel is ment a kedve. Ott is hagyott csapot-papot,rajta nem kacagnak.Napfény nélkül ez a strand, csakmaradjon halaknak.
Dzsungel mélyén hűs fák alatt puffogott a vipera: – Megint zajong a sok állat. Unja ezt állatira. Ő mindig éjjel vadászik, nappal pihenni szeret. Mikor szemeit lehunyja nem bírja a neszeket. – Itt is hagyom én a dzsungelt, elmegyek én messzire. Sokat nem is tétovázott el is indult izibe. Nemsokára meglátta a nagy sivatag peremét, hogyha neki olyan volna itt rakná le fenekét. Itt nem cserreg a sok madár, nem bőgnek a majmok sem. Bekúszik a homok alá a csendben majd megpihen. Úgy is tett a mérges kígyó, be is vágta a szunyát. Sivatag homokja lepi, a fene a gusztusát. Hamarosan szeme nyílik, nem is aludt ő sokat. Borzasztóan hiányolja a megszokott hangokat. Forgolódott, tekergődzött, ám az álom elmaradt. Újra méreg lepte el őt a kis kígyó kifakadt: – Inkább visszakúszok oda, ahol hallok hangokat. Mindörökre megtanulta jobb hogyha otthon marad.
A száraz Föld vízre vágyott, a Felhőnek felkiáltott: Adjál nékem langy esőt..
Felhőpárnám, ha megrázom,
Tollpihék helyett a fákon,
Csillogó víz-cseppek ülnek,
Ágain elszenderülnek.
A kis patak szomorkodik,
mert vize nem gyarapodik.
Szomjazik a medre, partja,
Az ifjú Tűz nem értette,
miért lenne néki veszte,
ha a Vízzel, kéz a kézben,