Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tavon is túl, a Fakanál-hegy lábánál, élt egy különös család: Papa, Anyuska, Mici, aki néha egérnek képzelte magát, és Dani, aki szerint minden létező dolog LEGO-ból készült. De a legfurcsább dolog ezen a tavaszi reggelen történt, amikor Anyuska… eltűnt.
Réges-régen, egy aprócska faluban, egy domb tetején állt egy pici ház. Ebben a házban lakott egy kislány, Lili, az édesanyjával, Annával. Mindennapjukat átjárta a nevetés, a gondoskodás és valami különleges melegség, amit nem lehetett sem látni, sem megfogni – csak érezni lehetett a szívükben. Ez volt a szeretet.
Volt egyszer egy varázslatos erdő, ahol minden évszak pontosan érkezett, mint egy jól beállított óra. De azon a különös reggelen, amikor a hóvirágoknak kellett volna kibújniuk, a fák még mindig téli álomba burkolóztak, a patak jéggel volt fedve, és a madarak is csak óvatosan csiripeltek. Valami nem volt rendben…
A kicsiny falu határában, ahol a mezők már virágba borultak, élt egy vidám kislány, Liza. Ő volt a legkíváncsibb és leglelkesebb gyerek a faluban, különösen akkor, amikor elérkezett a tavaszköszöntő ünnep ideje. – Idén én fonok koszorút a tavasznak! – jelentette ki, és barátaival együtt elindult a rétre. A mező tele volt frissen nyíló virágokkal:
A patak partján, ahol a tavaszi napsugarak már ébredeztették a természetet, egy kis barkaág szendergett a fűzfa egyik hajlékony ágán. Apró, puha barkái még álmosan simultak az ághoz, de valami különös izgalom töltötte meg a levegőt. Egy reggelen a szél halkan megsúgta neki:– Kelj fel, kis barka, nagy nap közeleg! A faluban mindenki húsvétra készül!
Valahol a magas hegycsúcsok felett, ahol a felhők puha párnákként nyújtóznak az égen, élt három testvér, a Böjti Szelek. Márciusi, a legidősebb, erős és határozott volt, Szellőcske, a középső, játékos és fürge, míg a legkisebb, Lágyka, finom érintésével simogatta a világot. Minden évben, amikor a tél már elfáradt, de a tavasz még nem érkezett meg
Messze, a felhők között, ahol az ég szinte összeér a földdel, élt egy különleges tündér, akit Harmatka néven ismertek. Ő volt a tavaszi eső tündére, akinek feladata az volt, hogy a hosszú tél után életet adjon a földnek. Amikor elérkezett a tavasz első napja, Harmatka elővette csillogó vizes korsóját, és óvatosan kilépett a felhők közül.
Réges-régen, amikor még nem volt minden faluban iskola, a diákoknak különösen nagy szerepük volt abban, hogy a gyerekek tanulni járjanak. Március 12-én, Gergely-napján, a diákok házról házra jártak, hogy játékos énekekkel, vidám tréfákkal hívogassák a kisebbeket az iskolába. Ezt a szokást hívták Gergely-járásnak. Egy nap a kis Máté, aki épp hogy elérte a hatéves kort,
A tavaszi rét még ébredezett. A fűszálak harmattól csillogtak, a virágok bimbói lassan nyíltak, és a szél lágyan simította végig az alvó mezőt. Egy apró kis hernyó, Zsömi, egy levél alól kandikált ki. Egész télen ott pihent, egy biztonságos gubóba burkolózva, és most végre elérkezett az idő, hogy megtudja, milyen is a világ odakint. Egy
A ház mélyén, a régi padlódeszkák alatt, egy aprócska lépcső vezetett lefelé, ahol a házimanók éltek. Ezek a szorgalmas kis lények egész évben figyelték a ház lakóit, gondoskodtak a meghibásodott dolgok apró javításáról, és titokban segítettek rendet tartani. De az év legnagyobb munkája mindig a tavaszi nagytakarítás volt! Minden tavasszal, amikor az első meleg napsugarak
A hegy lábánál, ahol a fák sűrűjében egy kis patak rejtőzött, hosszú hónapok óta csend honolt. Télen a jégpáncél vastagon borította a vizet, és a patak álomba merült. Nem csobogott, nem kacagott, csak némán szunnyadt a fagyos föld mélyén. Ahogy azonban a nap egyre erősebben sütött, és a hófoltok lassan visszahúzódtak a völgyekbe, valami megmozdult
A nagy téli álom után az erdő még csöndes volt. A fák kopár ágaikkal az ég felé nyúltak, mintha álmosan nyújtózkodnának a hosszú pihenés után. Odalent, a vastag kéreg alatt, apró rügyek szunnyadtak. Nem mozdultak, nem szóltak egy szót sem, csak vártak – de maguk sem tudták, mire. Egy nap különös dolog történt. A szél