Volt egyszer egy pacsirta meg egy róka. A pacsirtának nem volt földje, de volt a rókának. Oda rakott fészket a pacsirta, ott élt a fiacskáival. Egyszer odamegy a róka a pacsirtához, s mondja neki:
– Hallod-e, te pacsirta, adj nekem egy kis pacsirtát, mert különben felszántom a földet.
Megijedt a szegény pacsirta, mi lesz vele, ha a róka felszántja a földet? Hová rakja a fészkét?
Majd megszakadt a szíve, de mégis odaadta az egyik fiacskáját. Másnap megint odamegy a róka, s mondja:
– Adj nekem kis pacsirtát, mert különben felszántom a földet.
Búsult a szegény pacsirta, majd megszakadt a szíve, de mit tudott volna csinálni, odaadta a másik fiát is. Akkor felszállt egy kóróra, s elkezdett sírni keservesen.
Odament egy kis kutyácska, s kérdi tőle:
– Miért sírsz olyan keservesen, kis pacsirta?
– Hogyne sírnék, kis kutyácska, mikor a róka megette két fiamat.
– No, hallod-e, elég bolond voltál, hogy odaadtad. Ha még egyszer eljön, s azzal fenyeget, hogy felszántja a földet, mondjad neki: „hát csak szántsad, ha van ekéd”.
Másnap csakugyan eljő a róka, s mondja a pacsirtának:
– Hamar, adj kis pacsirtát, mert mindjárt felszántom a földet.
– Nem adok biz én! Szántsd fel, ha van ekéd.
– Hiszen várj csak, mindjárt felszántom – mondotta a róka.
Azzal nekiállott a földnek, a négy lábával kapargálta, s közbe kiabált:
– Gyí te, gyí! Gyí te, gyí!
Meghallotta ezt a kis kutyácska, szalad a földre, hogy megfogja a rókát, de a róka észrevette a kis kutyát – uccu neki, illa berek, szaladott árkon-bokron át, mintha a szemét kivették volna, meg sem állott, míg egy likhoz nem ért. Abba hirtelen beszaladt, úgy menekedett meg a kis kutyácskától.
Bent a likban elkezdett áradozni a róka:
– Ó, két szép szemem világa! Milyen jól tudtál vigyázni, hogy megláttad a likat!
Akkor a két első lábának szólott:
– Ó, édes két első lábam, de jól tudtál rugaszkodni, kapaszkodni, bezzeg nem is ért utol a kis kutyácska!
Hanem bezzeg a farkával nem volt megelégedve.
– No, te hitvány lompos farkam! Te mindig hátrafelé húztál, szinte utolért miattad a kis kutyácska. De nem is lesz helyed itt a likban, kilódítlak innét!
Azzal kezdette tolni a farkát kifelé.
Hiszen ez éppen jó volt, mert ott leskelődött a kutyácska a lik mellett, hamm! megkapta a farkát, annál fogvást kihúzta a likból, s a róka komát úgy szerteszaggatta, hogy tudom, istenem, nem evett több pacsirtát.
Így volt, vége volt, mese volt.
(Benedek Elek: Magyar mese – és mondavilág 3. kötet)
