Valahol az éjszakai égbolt mélyén, ahol a csillagok sűrű szőttesbe fonták fényüket, élt egy apró, halvány csillag. Nem volt olyan ragyogó, mint a többiek: nem szikrázott kékesen, nem villant aranyszínben, fénye inkább csak reszketett, mint egy gyertyaláng a huzatos szobában. A többi csillag nevetett és versengett, ki tud messzebbre világítani, ki tud fényesebb ívet rajzolni
Barnabás, a kis medve már napok óta csak forgolódott a barlangjában. A tél vastag, fehér takaróval borította be az erdőt, a fák ágai roskadoztak a hótól, a szél halkan fütyült a sziklák között. Minden más medve már mély álomba merült, de Barnabás szeme makacsul nyitva maradt. – Mi van, ha történik valami, amiről lemaradok? –
A padláson mindig különös volt a levegő. Por és régi nyarak illata keveredett benne, mintha az idő is megpihent volna a gerendák között. Egy régi láda tetején ült a plüssmackó. Bundája itt-ott kikopott, egyik gombszeme kissé meglazult, de még mindig őrizte azt a halvány mosolyt, amelyet egykor annyi ölelés formált. Régen minden nap történt vele
Volt egyszer egy völgybe simuló falu, ahol a házak kéményei mindig egy kicsit oldalra hajoltak, mintha figyelnék egymást, és ahol az emberek úgy köszöntek reggelente, mintha mindenkinek különleges napja lenne. A falu neve Szívdobbanás volt, mert aki ott járt, gyakran érezte, hogy valami láthatatlan, jóleső ritmus kíséri lépteit. Egy tavaszi napon a főtéren összegyűltek a
A szél jeges ujjakkal kopogtatta az ablakot, odakint a hó úgy csillogott, mintha apró csillagokat szórtak volna szét az udvaron. Bent a házban meleg volt és narancsszínű fény úszott a falakon. A kandallóban ropogva égett a fa, a szikrák fel-felugrottak, mint a játékos tücskök. A gyerekek vastag zokniban, pokrócokba csavarva ültek körben, és várták, hogy
Amikor az első hideg hajnal csendben végigsurrant a mezők felett, a dérmanó már talpon volt. Apró lábai alatt halkan roppant a fagyott fű, hátán hatalmas, deres foltokkal tarkított tarisznyát cipelt. Abban lapultak az ecsetei: volt köztük vékony, vastag, csillagszálból font és pókhálóból szőtt is. Mindegyik másféle fehéret tudott festeni. – Jaj, de sok a dolgom
Egyszer volt, hol nem volt, egy csendes gyerekszobában, ahol az ágy alatt porszemekből álló hegyek emelkedtek, a szekrény mélyén pedig ruhák suttogtak egymásnak, élt egy zoknipár. Pontosabban: egy zokni. A másik eltűnt. A megmaradt zokni puha, kék volt, apró sárga csillagokkal. Egykor büszkén simult a párjához, együtt melegítették a gazdájuk lábát, együtt forogtak a mosógép
A hegyek ölelésében, ahol a fenyők csúcsán mindig megmaradt egy csipetnyi dér, állt egy apró falucska. A házak kéményéből lustán szállt fel a füst, az utcákon hó ropogott a léptek alatt, és a levegőnek olyan tiszta illata volt, mintha maga a csend is megfagyott volna. A falu lakói régóta tudták: nem csupán itt élnek, hanem
Az erdő mélyén azon az őszön különösen lassan járt az idő. A fák nem siettek megválni lombjuktól, mintha mindegyikük még egy utolsó történetet szeretett volna elsuttogni a szélnek. A levegő hűvös volt, de nem barátságtalan; inkább olyan, mint egy régi takaró, amelyet óvatosan húznak az ember vállára. A tölgyek ágai között arany, vörös és rézszínű
A padlásszoba sarkában, egy poros gerenda alatt lógott a régi kakukkos óra. Fából faragott házikója megrepedezett, a kis ajtaja féloldalasan csüngött, s már évek óta senki sem hallotta belőle a kakukk szavát. A ház lakói úgy tartották, az óra megállt, ahogy az idő is megáll néha az emberek szívében. Egy esős délutánon azonban a legkisebb
Amikor az ég először döntött úgy azon a télen, hogy kinyitja fehér párnáit, a felhők között izgatott suttogás futott végig. A hópelyhek tudták: eljött az idejük. Mindegyikük finoman megforgatta csipkés karjait, és készülődött a nagy táncra, amelyet a szél zenéje kísért, s amelyben egyszerre volt játék és búcsú. – Indulunk! – súgta az egyik ragyogó
A tél kapujánál, ahol az erdő fái már ezüstösen csillogtak a dér alatt, és a levegő olyan tiszta volt, hogy szinte csilingelt, két ősi erő találkozott egymással. Az egyik apró, vörösen izzó alak volt, haja parázsként lobogott, léptei nyomán meleg hullám futott végig a földön. Ő volt a tűzmanó. A másik halványkék fényben derengett, palástja