Mészáros Andrea 
Valahol egy sűrű, virágillatos erdő közepén élt egy apró rigó, akit Rozsdásnak hívtak. A tollai barnásvörösek voltak, a szemei kíváncsian csillogtak, de egyvalamiben különbözött a többi rigótól: nem tudott énekelni. Míg testvérei kora reggel már trillázták az erdei dallamokat, Rozsdás csak tátogott némán.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis város szélén álló, borostyánnal benőtt, aprócska ház. Ebben a házban élt Magdolna néni, a híresen finom almás piték készítője, akit mindenki csak Maminak hívott. Mamival együtt lakott egy cirmos kandúr, akit Cukornak nevezett el, mert amikor megsimogatták, úgy dorombolt, mintha mézeskalács illatát szórná a világba.
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, de még az Üveghegyen is túl, volt egy különös erdő, amit Selyemerdőnek hívtak. Nem azért nevezték így, mert selyemből volt, hanem mert a fák levelei úgy susogtak, mintha puha selyemkendőket lebegtetett volna a szél.
Benedek minden reggel a templom mögötti kis térre sietett, ahol a falu legöregebb barackfája állt. A fa annyira vastag törzsű volt, hogy három gyerek sem tudta volna teljesen körbeérni. Az ágai messzire nyúltak, és ha virágba borult, olyan volt, mintha rózsaszín hó hullott volna a fűre. A falu népe büszke volt rá, de az utóbbi években egyre kevesebb gyümölcs termett rajta, és már csak Benedek játszott alatta nap mint nap.
Volt egyszer egy bácsi, akit mindenki csak Csillámpor bácsinak hívott. Nem azért, mert csillogó ruhában járt, hanem mert minden este, amikor a nap már lebukott a domb mögé, ő kiment a kertjébe, és egy kis vászonzsákból finom virágport szórt szét a levelekre, szirmokra, rügyekre. Azt mondta, ettől tudnak a növények álmodni, és másnapra újabb szirmokat hozni, erősebb gyökeret ereszteni, vagy épp szélesebbre tárni lombjukat.
Az idei nyár melegebb volt, mint bármikor korábban. A falu gyerekei délelőtt még a kertben játszottak, de délre már mindenki fáradtan és kipirulva heverészett a házak hűvös falai mellett. A nap úgy sütött, mintha sosem akarna alábbhagyni, a madarak is hallgattak, és a kutak mélye is meleg vizet adott. A gyerekek unatkoztak, nyűgösek voltak, nem tudtak mit kezdeni magukkal.
Amikor a nyári napfény egyik napról a másikra eltűnt a falu felett, mindenki csak tanácstalanul nézett az égre. A mezők sápadtak lettek, a virágok nem nyíltak ki, és a gyerekek játéka is elcsendesedett. Senki sem értette, mi történt, de mindenki érezte: valami nincs rendben.
A falu határában állt egy különös hegy, amit mindenki csak Álmos hegynek hívott. Nem azért, mert bárki is aludt volna rajta, hanem mert a csúcsát örökké köd borította, mintha maga a hegy is aludna. Az öregek úgy tartották, hogy a hegy gyomrában egy kisfiú szunnyad, akit csak a legnagyobb baj idején lehet felébreszteni. A gyerekek ezt inkább csak mesének hitték, a felnőttek pedig régi babonának.
A nyár első igazi forró napján, amikor a kánikula – vagyis a perzselő hőség – első lélegzete végigsiklik a tájon, a tó még alig hallhatóan szuszog a párás hajnalban. A víz felett lebegő harmatpára a hideg éjszakai levegő és a meleg reggeli napsugár találkozásából születik, de alighogy a Nap előbújik, elillan, mintha sosem létezett volna.
Egyszer volt, hol nem volt, egy lankás domboldal tövében bújt meg egy aprócska falu, neve is olyan kedves volt, mint maga a hely: Napvirág. A kertekben színes szegfűk és pipacsok integettek a szélnek, és minden ablakból mézillatú sütemények illata áradt a nyári melegben.
Volt egyszer egy csöppnyi tisztás az erdő közepén, ahol minden reggel csendes volt, éppen csak a harmatcseppek lágy hangja törte azt meg; kivéve egy bizonyos napon. Aznap ugyanis Nyuszi Tóbiás már hajnalban talpon volt, és izgatottan ugrándozott fel-alá az odúja előtt.
Egyszer, réges-régen, egy zöldellő liget szélén, ahol a fák lombjai suttogva meséltek a szélnek, élt egy kisfiú, akit Benedeknek hívtak. Benedek jókedvű, játékos gyerek volt, de volt egy rossz szokása, ami sok galibát okozott: nagyon szeretett füllenteni.