Volt egyszer egy kis falusi iskola, ahol a tornaterem sarkában, egy poros polcon pihent egy csörgődob. Nem volt különösebben nagy, sem különösebben szép: fakó piros festése itt-ott megkopott, a bőre feszes volt, de tele apró karcolásokkal, mintha az idő ujjai doboltak volna rajta. A gyerekek ritkán vették elő, mert inkább a labdákat és a színes
Réges-régen, egy dombok közé simuló kisvárosban, ahol a házak kéményeiből mindig fahéj- és almás süteményillat szállt, különös szokás járta farsang idején. Amikor a tél már fáradtan nyújtózkodott, és a tavasz még csak álmodott magáról, a főtéren lámpásokat gyújtottak. Nem akármilyeneket: ezek a lámpások nemcsak világítottak, hanem meg is mutatták az embereket olyannak, amilyenek belül voltak.
A városka főterén minden évben egyszer különös fények gyúltak, és az utcákon halk zene lebegett, mintha maga a levegő is táncolni tanult volna. Ez volt az Álarcok Bálja, ahol kicsik és nagyok egy estére más bőrbe bújhattak. Senki sem kérdezte, ki kicsoda valójában, mert ezen az éjszakán csak a nevetés, a tánc és a kíváncsiság
Amikor a tél már fáradtan húzta maga után a kabátja szegélyét, a faluban mindenki tudta, hogy közeleg a farsang. A főtéren színes lampionok lengedeztek, a levegőben porcukor és vanília illata keveredett, s a házak ablakából kíváncsi tekintetek lesték, mikor gördül be a nagy esemény: A palacsinták nagy versenye. Ez a verseny régi hagyomány volt. Azt
Amikor beköszöntött a farsang ideje, a Hóvirág utcai iskola udvara úgy zsongott, mintha egy színes méhkas költözött volna bele. Papírlampionok lengedeztek a tornác alatt, a gyerekek maskarában futkostak, és mindenki arról suttogott, hogy idén először farsangi királyt választanak. A király fejére nem aranyból vert koronát tesznek, hanem egy egyszerű papírkoronát, ám a tanító néni szerint
Amikor a tél utolsó napjai megérkeztek, a falu fölött valami mindig megváltozott. A levegő könnyebb lett, az utcák sarkain nevetés csiklandozta a csendet, és az emberek tudták: közeleg a farsang. Ilyenkor, pontosan napnyugtakor, a főtér fölött színes konfettieső hullott alá az égből, mintha maga az égbolt bontotta volna ki titkos zsebeit. A konfettik nem voltak
A hosszú tél már annyira elnyújtózott az erdő fölött, mintha sosem akarna véget érni. A hó még itt-ott foltokban csillogott, de a levegőben valami megváltozott: enyhébb lett az illata, és a szél sem csípett úgy, mint korábban. A nagy tölgy tövében, barlangjából kibújva, megmozdult a medve. Álmosan pislogott, megnyújtotta barna bundáját, és amikor felállt, hirtelen
A februári reggel olyan csendesen érkezett meg az erdőbe, mintha lábujjhegyen lopakodna a fák között. A hó még itt-ott fehérlett a gyökerek körül, a levegő pedig csípős volt, de már nem harapós, inkább csak emlékeztető: a tél még nem engedett el teljesen. A barlang szája sötéten ásított a domboldalban, előtte pedig az erdő állatai gyűltek
Amikor a tél még vastag fehér takaróként borította az erdőt, és a fák ágai alatt csendesen szuszogott a hó, Bendegúz medve lassan felébredt hosszú téli álmából. A barlang mélyén hónapokig csak álmok jártak vele, régi emlékek és jövőbe szőtt remények. Február másodikának reggelén azonban valami megmozdult benne, mintha maga az idő súgta volna: ideje kilépni.
Az erdő mélyén, ahol a fák lombjai úgy borultak össze, mintha titkot suttognának egymásnak, élt Bizsereg medve. A barlangja tágas volt és hűvös, falait moha borította, a bejáratnál pedig egy öreg tölgy gyökerei kapaszkodtak a kövek közé. Bizsereg szerette a barlangját, de amikor beköszöntött az este, és a sötétség mindent betöltött, gyakran összegömbölyödve sóhajtott egyet.
Amikor a tél első éjszakája puhán ráborult az erdőre, a fák ágai halk roppanással hajoltak meg a friss hó súlya alatt. A levegő olyan tiszta volt, hogy szinte csilingelt, és a holdfény ezüsthidat vont a tisztás fölé. Ekkor kezdődött el a hópelyhek altatódala. A pelyhek nem egyszerre érkeztek. Először csak néhány bátor szemcse szállt alá,
Egyszer volt, hol nem volt, egy napsütötte kisváros szélén élt egy kislány, akit Lilinek hívtak. Közeledett a farsang, és a házban minden erről szólt: színes papírok zizegtek, ollók csattogtak, és a tükör előtt különös jelmezek váltották egymást. Lili azonban csak ült az ágy szélén, az orrát ráncolta, és sóhajtozott. – Nem tudom, mi legyek –