A tavasz már ott motoszkált a rét szélén. A napfény puha aranyszálakkal simogatta a füvet, a virágok pedig lassan, álmosan nyitogatták szirmaikat. A kis méhecske, Zümi, először repült ki a kaptárból azon a reggelen. Körözött egyet a levegőben, majd csodálkozva nézett körül. — Milyen hatalmas a világ! — zümmögte. Alatta a rét virágai suttogva beszélgettek.
A tél utolsó napjai mindig különös csendet hordoznak. Az erdő ilyenkor még fehér takaró alatt szunnyad, de a hó kérge már itt-ott megrepedezik, és a fák kérgén halk reccsenéssel fut végig a változás ígérete. A patak jege áttetszővé vékonyodott, mintha maga sem tudná eldönteni, tartson-e még, vagy engedjen a közelgő enyhülésnek. Egy ilyen hajnalon új
Az erdő mélyén, ahol a fák lombjai úgy borultak össze, mintha titkot suttognának egymásnak, élt Bizsereg medve. A barlangja tágas volt és hűvös, falait moha borította, a bejáratnál pedig egy öreg tölgy gyökerei kapaszkodtak a kövek közé. Bizsereg szerette a barlangját, de amikor beköszöntött az este, és a sötétség mindent betöltött, gyakran összegömbölyödve sóhajtott egyet.
Amikor a tél első éjszakája puhán ráborult az erdőre, a fák ágai halk roppanással hajoltak meg a friss hó súlya alatt. A levegő olyan tiszta volt, hogy szinte csilingelt, és a holdfény ezüsthidat vont a tisztás fölé. Ekkor kezdődött el a hópelyhek altatódala. A pelyhek nem egyszerre érkeztek. Először csak néhány bátor szemcse szállt alá,
Az erdő mélyén, ahol a fák törzse olyan vastag volt, hogy két ölelés sem érte körbe, a medvék már készülődtek a télre. A levelek rozsdabarnán hullottak, a patak hangja elcsendesedett, és a levegőben ott lebegett az álom ígérete. A legöregebb medve, Bundás Bálint, komótosan rendezgette a barlang bejáratát, amikor egy apró szárnysuhogás érkezett felülről. Egy
A hegy gyomrában, ahol a szél már csak emlékezni jár, állt egy öreg barlang. Nem volt rajta ajtó, sem lakat, mégis tudta, mikor kell bezárnia a titkait, és mikor kell kitárnia a szívét. Falait moha csókolta, mennyezetéről cseppek hullottak, mint lassú gondolatok, és a mélyében olyan csend lakott, amelyben még a múlt is megpihent. Minden
Az erdő szélén, egy mohás fatönk tövében lakott egy csigafiú, Samu. Páncélja csillogott a reggeli harmattól, és apró tapadókorongjai óvatos ütemben tapogatták a puha mohát minden lépésnél. Ám Samu nem volt boldog. Minden reggel, amikor a rigók már rég körberepülték a tisztást, a nyulak meg háromszor is megreggeliztek, ő még alig ért ki a levelek
Valahol egy sűrű, virágillatos erdő közepén élt egy apró rigó, akit Rozsdásnak hívtak. A tollai barnásvörösek voltak, a szemei kíváncsian csillogtak, de egyvalamiben különbözött a többi rigótól: nem tudott énekelni. Míg testvérei kora reggel már trillázták az erdei dallamokat, Rozsdás csak tátogott némán.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis város szélén álló, borostyánnal benőtt, aprócska ház. Ebben a házban élt Magdolna néni, a híresen finom almás piték készítője, akit mindenki csak Maminak hívott. Mamival együtt lakott egy cirmos kandúr, akit Cukornak nevezett el, mert amikor megsimogatták, úgy dorombolt, mintha mézeskalács illatát szórná a világba.
Volt egyszer egy csöppnyi tisztás az erdő közepén, ahol minden reggel csendes volt, éppen csak a harmatcseppek lágy hangja törte azt meg; kivéve egy bizonyos napon. Aznap ugyanis Nyuszi Tóbiás már hajnalban talpon volt, és izgatottan ugrándozott fel-alá az odúja előtt.
Egyszer volt, hol nem volt, egy csöndes, napfényes domboldalon állt egy aprócska házikó, amelynek kertjében diófa hajolt a világra. Ebben a házikóban lakott Cirmos úrfi, egy fiatal, selymes szőrű kandúrka, aki nem volt más, mint a környék legkíváncsibb és leggyorsabb kis lakója.
Valahol az ég és a föld között, ahol a fák levelei üvegként csillognak, a virágok énekelnek és a patakok visszafelé folynak, létezik egy különleges hely, amit csak a legérzékenyebb szívűek láthatnak. Ezt a vidéket Lebegőligetnek hívják.