Az erdő szélén, egy mohás fatönk tövében lakott egy csigafiú, Samu. Páncélja csillogott a reggeli harmattól, és apró tapadókorongjai óvatos ütemben tapogatták a puha mohát minden lépésnél. Ám Samu nem volt boldog. Minden reggel, amikor a rigók már rég körberepülték a tisztást, a nyulak meg háromszor is megreggeliztek, ő még alig ért ki a levelek
Valahol egy sűrű, virágillatos erdő közepén élt egy apró rigó, akit Rozsdásnak hívtak. A tollai barnásvörösek voltak, a szemei kíváncsian csillogtak, de egyvalamiben különbözött a többi rigótól: nem tudott énekelni. Míg testvérei kora reggel már trillázták az erdei dallamokat, Rozsdás csak tátogott némán.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis város szélén álló, borostyánnal benőtt, aprócska ház. Ebben a házban élt Magdolna néni, a híresen finom almás piték készítője, akit mindenki csak Maminak hívott. Mamival együtt lakott egy cirmos kandúr, akit Cukornak nevezett el, mert amikor megsimogatták, úgy dorombolt, mintha mézeskalács illatát szórná a világba.
Volt egyszer egy csöppnyi tisztás az erdő közepén, ahol minden reggel csendes volt, éppen csak a harmatcseppek lágy hangja törte azt meg; kivéve egy bizonyos napon. Aznap ugyanis Nyuszi Tóbiás már hajnalban talpon volt, és izgatottan ugrándozott fel-alá az odúja előtt.
Egyszer volt, hol nem volt, egy csöndes, napfényes domboldalon állt egy aprócska házikó, amelynek kertjében diófa hajolt a világra. Ebben a házikóban lakott Cirmos úrfi, egy fiatal, selymes szőrű kandúrka, aki nem volt más, mint a környék legkíváncsibb és leggyorsabb kis lakója.
Valahol az ég és a föld között, ahol a fák levelei üvegként csillognak, a virágok énekelnek és a patakok visszafelé folynak, létezik egy különleges hely, amit csak a legérzékenyebb szívűek láthatnak. Ezt a vidéket Lebegőligetnek hívják.
Valahol egy csendes kis faluban, ahol a kertek illatoznak, és az emberek még ismerik egymást névről, állt egy magas, fehérre meszelt kémény. A tetején egy óriási fészek állt, benne pedig egy gólyacsalád lakott: Palkó, a kíváncsi, fiatal gólyafiú, Míra, az álmodozó húga és a szüleik, Béla és Lili.
Lázas lett a farkas kölyök,
orra folyik, krákog, köhög.
Mamája aggódik érte,
szüksége van segítségre.
A nagy rét közepén, ahol a fű mindig zöldebbnek látszott a szomszéd bokor mögött, éldegélt egy nagyon lassú, de még annál is kitartóbb csiga, akit Zsigának hívtak.
Volt egyszer egy kis tyúkocska, akit mindenki csak Pötyinek hívott. Nem véletlenül, ugyanis hófehér tollazatát apró piros pöttyök díszítették, mintha valaki egy ecsettel játszott volna rajta unalmában.
Egyszer volt, hol nem volt, egy napsütötte erdőszéli kis tisztáson élt egy hófehér, puha bundájú nyúl, akit egyszerűen csak Nyuszinak hívtak. Ő volt az erdő legszelídebb, legjátékosabb és legkedvesebb lakója. Mindig segített a barátainak: összeseperte az őzike elé hullott leveleket, virágkoszorút font a kismadaraknak, és ha valaki szomorú volt, Nyuszi egy ugrándozós tánccal vidította fel.
Minden tavasszal, amikor az első virágok kibújtak a fű közül, a patakparti rét megtelt csiviteléssel, virágillattal és húsvéti készülődéssel. A gyerekek kosarakat fontak, a madarak tojásfestő versenyt rendeztek, és az erdő szélén élő húsvéti nyuszi, Nárcisz, már hetekkel korábban nekilátott az ajándékok előkészítésének.