Valahol az ég és a föld között, ahol a fák levelei üvegként csillognak, a virágok énekelnek és a patakok visszafelé folynak, létezik egy különleges hely, amit csak a legérzékenyebb szívűek láthatnak. Ezt a vidéket Lebegőligetnek hívják.
Valahol egy csendes kis faluban, ahol a kertek illatoznak, és az emberek még ismerik egymást névről, állt egy magas, fehérre meszelt kémény. A tetején egy óriási fészek állt, benne pedig egy gólyacsalád lakott: Palkó, a kíváncsi, fiatal gólyafiú, Míra, az álmodozó húga és a szüleik, Béla és Lili.
Lázas lett a farkas kölyök,orra folyik, krákog, köhög.Mamája aggódik érte,szüksége van segítségre. Megkérdi hát Róka komát,tudja-e e kórnak okát?Van-e gyógyír eme bajra,ami segíthetne rajta? Úgy hallottam fél fülemmel,Bagoly doktor épp most rendel.Minden állat őt keresi,ha betegség kerülgeti. Farkas mama loholt, szaladt,míg a Nagy-fára nem akadt.Megérkezett épp időben,vártak még a rendelőben. Borznak szörnyen fájt a háta,Harkály
A nagy rét közepén, ahol a fű mindig zöldebbnek látszott a szomszéd bokor mögött, éldegélt egy nagyon lassú, de még annál is kitartóbb csiga, akit Zsigának hívtak.
Volt egyszer egy kis tyúkocska, akit mindenki csak Pötyinek hívott. Nem véletlenül, ugyanis hófehér tollazatát apró piros pöttyök díszítették, mintha valaki egy ecsettel játszott volna rajta unalmában.
Egyszer volt, hol nem volt, egy napsütötte erdőszéli kis tisztáson élt egy hófehér, puha bundájú nyúl, akit egyszerűen csak Nyuszinak hívtak. Ő volt az erdő legszelídebb, legjátékosabb és legkedvesebb lakója. Mindig segített a barátainak: összeseperte az őzike elé hullott leveleket, virágkoszorút font a kismadaraknak, és ha valaki szomorú volt, Nyuszi egy ugrándozós tánccal vidította fel.
Minden tavasszal, amikor az első virágok kibújtak a fű közül, a patakparti rét megtelt csiviteléssel, virágillattal és húsvéti készülődéssel. A gyerekek kosarakat fontak, a madarak tojásfestő versenyt rendeztek, és az erdő szélén élő húsvéti nyuszi, Nárcisz, már hetekkel korábban nekilátott az ajándékok előkészítésének.
Volt egyszer egy varázslatos erdő, ahol minden évszak pontosan érkezett, mint egy jól beállított óra. De azon a különös reggelen, amikor a hóvirágoknak kellett volna kibújniuk, a fák még mindig téli álomba burkolóztak, a patak jéggel volt fedve, és a madarak is csak óvatosan csiripeltek. Valami nem volt rendben…
A tavaszi mezőn, ahol a fű frissen sarjadt és a nárciszok illata betöltötte a levegőt, egy kiscsikó született. Pej színű volt, fürge és élettel teli, és a falu huszára, Gergő, büszkén nevezte el Villámnak. – Egyszer majd együtt vágtatunk a csatában, kis barátom! – mondta neki Gergő, miközben gyengéden megsimogatta a csikó selymes sörényét. Villám
Magasan a felhők felett, ahol a szél szabadon fújt, egy fehér galamb szelte az eget. Nem volt akármilyen madár: a szabadság hírnöke volt, aki mindenhol ott járt, ahol az emberek szívében a bátorság és a szabadságvágy lobogott. Egy nap a galamb messziről meglátta Magyarország zöld mezőit, kék folyóit és a piros hajnalpírt az égen. Érezte,
A tavaszi szellő lágyan borzolta a rét zöldellő fűszálait, a fák friss rügyeket bontottak, és az első virágok is kinyíltak a mezőn. A hosszú, hideg tél után végre felcsendült egy régen várt dal – a pacsirta éneke. A madarak, akik egész télen a fák kopár ágain gubbasztottak, csodálkozva néztek fel az égre. A pacsirta szárnyai
