Nagycsoportos volt, jövőre iskolába megy. Talán ez az utolsó, óvodástársaival töltött karácsony, amit amúgy minden évben, az óvodában is megünnepeltek, nem csak otthon, családi körben. A többség, amikor kiengedték őket az udvarra, vad kergetőzésbe kezdett. Néhányan labdáztak, hogy ne fázzanak, hiszen december elején már hideg van. A felnőttek szerint, azon a télen hó is várható.
A gyertyafény csillogása lassan elhalványult Lóca városka ablakai mögött. A sarki pékségben már elfújták az utolsó lámpát is, csak a hold vetett ezüst árnyékot a macskaköves utcákra. És ekkor jelent meg Szundimanó, alig egérnyi termetű, hatalmas, csillagokkal szőtt köpenyében. Pipacspiros sapkája alatt alváskristályok csilingeltek, miközben puha léptekkel végiglebegett a háztetőkön. A hátán hordott ezüstfiolában ott
Valahol messze, ahol az ég egybeolvad a fák koronáival, létezett egy ősi erdő, amit az emberek csak úgy emlegettek: a Susogó Rengeteg. Nem volt térképen, sem útjelző táblán, mégis néhanapján rátalált, aki elég kíváncsi volt, és elég csendes. A Susogó Rengeteg fái mások voltak, mint bárhol a világon. Ők beszélni tudtak – nem szóval, nem
Bence és Lili a nyár első meleg napján a kert végében pancsoltak, egy régi lavórban, amit már senki sem használt. Anyukájuk egy kis üveg szappanbuborék-fújót bízott rájuk, mondván – Játsszatok, amíg a limonádé behűl. A gyerekek egymásnak szaladtak a nevetéstől, körülöttük szivárványszínű buborékok táncoltak a levegőben. Egy óvatlan pillanatban Lili fújt egy hatalmasat, és egy
A Hold ezüstfénye lágyan csillogott az ablakpárkányon, miközben a kis Bori álmos szemekkel bújt bele a puha paplan alá. A játékmackója, Mázli, szorosan ölelte a karját, mint mindig. Anyukája előrehajolt, és egy puszit nyomott a homlokára. – Jó éjt, kincsem – suttogta lágyan. Amint az ajtó halkan becsukódott, Bori megfordult az ágyában, és szinte azonnal
A Börzsöny lankáira borult az alkony, és az erdő mélyén, egy gesztenyefa odvában kinyílott két apró, kíváncsi szem. Pötty, a kisbagoly, ébredezett. Tollai még pihe-puhák voltak, apró karmaival tétován kapaszkodott az odú peremébe, és félénken lesett ki a szürkületbe. – Mama, tényleg ki kell mennünk? – kérdezte cérnavékony hangon. Anyja, egy bölcs és gyönyörű bagoly,
Magasan, a Fenyvesek Hegyláncának küszöbén, ahol az ég alját már ezüstösen szövi a csillagfény és csak a baglyok szállnak hangtalanul, ott, egy eldugott tisztáson rejtőzött az a különleges virág, amit az emberek holdvirágnak neveztek. Mert ez a virág nem hajolt meg a nap sugarai előtt, nem tárta ki szirmait a reggelnek, csakis éjfélkor nyílt ki,
Esti fény derengett az ablakon keresztül, a város álmosan pislogott odakint. A kislány, Lilla, már betakarózva feküdt az ágyában, kezében szorongatva kis, szürke plüssmackóját, Bundit. Ő volt a legjobb barátja, akinek mindent elmesélt: az óvodában történt dolgokat, a titkos kívánságait, és persze a félelmeit is. Bundi bundája egy kicsit már kopott volt, de szemeiben még
A kis Kökényfalva határában, ahol a rét puha gyapjúszőnyegként terült szét a dombok lábánál, a fűszálak között százféle illatú virág bólogatott a nyári szellő ütemére. Minden este, napnyugta után, amikor az ég alját málnaszínű festékkel mázolta be a lemenő nap, egy különös dolog történt a rét felett. Hosszú, szőttes kötélből és selymes fényt sugárzó fából
Lili a nyugati égbolt szélén élt, ahol a nap sugarai aranykaréjként simultak a horizontra, s a szél olyan puhán simogatta a dombokat, mint egy gyapjúkendő. Ő azonban nem volt más, mint egy hóbortos kis felhő, habos-babos és kerekded, mint egy mézeskalácsba mártott vattacukor. Lili más, mint a többiek: nem dörgött, nem záporozott, nem hozott vihart
Egyszer volt, hol nem volt, a csillagokkal teli éjszakák földjén élt egy kisfiú, akit Arinnek hívtak. Arin nem volt szokványos kisfiú; ő volt a csillagmező pásztora. Esteledett, és a nap utolsó fényei eltűntek a horizont mögött, amikor Arin elindult, hogy megigazítsa az éj ragyogó gyümölcseit. A falucskája ugyan csodálatos volt nappal, de az éjszakai csillagok
A nyár első igazi forró napján, amikor a kánikula – vagyis a perzselő hőség – első lélegzete végigsiklik a tájon, a tó még alig hallhatóan szuszog a párás hajnalban. A víz felett lebegő harmatpára a hideg éjszakai levegő és a meleg reggeli napsugár találkozásából születik, de alighogy a Nap előbújik, elillan, mintha sosem létezett volna.