A nagy téli álom után az erdő még csöndes volt. A fák kopár ágaikkal az ég felé nyúltak, mintha álmosan nyújtózkodnának a hosszú pihenés után. Odalent, a vastag kéreg alatt, apró rügyek szunnyadtak. Nem mozdultak, nem szóltak egy szót sem, csak vártak – de maguk sem tudták, mire.
Egy nap különös dolog történt. A szél lágyan végigsuhant az erdőn, és halkan súgta:
– Itt az idő…
A rügyek azonban nem mozdultak. Féltek, hogy túl korán ébrednek, és a tél visszatér.
– Mi lesz, ha fázunk? Mi lesz, ha a fagy elvisz minket? – suttogták egymásnak.
Ekkor hirtelen felhők gyűltek az égbolton, és egy varázslatos eső hullott alá. De ez nem akármilyen eső volt – apró, aranyló cseppek hullottak a fákra, és ahol a víz megérintette az ágakat, ott azonnal melegség áradt szét.
Az első rügy óvatosan kinyújtózott.
– Olyan, mintha a nap simogatna! – kiáltotta boldogan.
A többi rügy is kíváncsian mozdult. Az eső lágyan melengette őket, a kéreg védelmezően körülölelte őket, és végre rájöttek: nincs mitől félni.
Lassan, egyenként pattantak ki, zöld hajtásaik frissen és élettel telve nyúltak a fény felé. Az erdő egyszerre megelevenedett. A madarak csicseregni kezdtek, a patak újra csörgedezett, és a nap sugarai végre áthatoltak az ágak között.
A fák suttogva mesélték egymásnak, hogy a tavasz végleg megérkezett, és a rügyek, amelyek eddig féltek, most büszkén ragyogtak az ágaikon.
Azóta, minden évben, amikor a varázslatos eső megérkezik, az erdő rügyei bátran nyílnak ki, mert tudják, hogy a tavasz mindig elhozza a fényt és a meleget.
Minden új kezdethez kell egy kis bátorság, de ha eljön az ideje, a természet mindig segít, hogy életre keljünk.
