Volt egyszer egy varázslatos erdő, ahol minden évszak pontosan érkezett, mint egy jól beállított óra. De azon a különös reggelen, amikor a hóvirágoknak kellett volna kibújniuk, a fák még mindig téli álomba burkolóztak, a patak jéggel volt fedve, és a madarak is csak óvatosan csiripeltek. Valami nem volt rendben…
A Szivárványerdő lakói tanácsot hívtak össze. A bagoly, akit mindenki csak Tudor Bubinak hívott, komoran pislogott le a tölgyfa tetejéről.
– Valami furcsa történt. Tavasz nem érkezett meg! – huhogta komolyan.
– Talán elaludt! – sipította Csipike, a kék cinege.
– Vagy eltévedt az úton – tette hozzá Micó, a csíkos mókus, aki imádta a kalandokat.
A tanács úgy döntött: nyomozócsoportot alakítanak, hogy kiderítsék, hol késik Tavasz. A csapat tagjai: Micó, a mókus; Csipike, a cinege; Brúnó, a kissé morcos, de jólelkű borz és természetesen Tudor Bubi, az öreg bölcs bagoly.
Ahogy haladtak az erdei ösvényen, Csipike valami furcsa színes dolgot vett észre egy bokor alatt.
– Nézzétek csak! Ez itt egy virágkoszorú, ami mindig Tavasz fején van! – csicsergett izgatottan.
– Ez azt jelenti, hogy járt erre, de valami félbeszakította az útját – állapította meg Bubi.
A koszorú mellett apró, csillogó nyomokat is találtak, amelyek nem tartoztak egyetlen ismert állathoz sem. Brúnó megszaglászta a jeleket.
– Hmmm… varázsillat! Ez nem lehet másé, csak… Szélanyóé!
A csapat elindult Hegyeshavas felé, ahol a Szélanyó élt. Sokan tartottak tőle, de Csipike határozottan megjegyezte:
– Ha ő tartja fogva Tavaszt, akkor beszélni kell vele. A tavasz mindenkié!
A barlanghoz érve furcsa zene szűrődött ki, mintha valaki altatódalt dúdolna. Bátortalanul léptek be.
– Jó napot… öö… Szélanyó asszony? – szólalt meg Micó.
A Szélanyó egy öreg manóasszony volt, akinek a haját falevelek és szélcsengők díszítették. A híre ellenére valójában nem is volt olyan ijesztő. Sőt, inkább kedves öreganyónak tűnt.
– Ááá, vendégek! – derült fel vidáman. – Csak nem Tavasz miatt jöttetek?
A kis csapat bólogatott.
– Ó, hát elnézést kérek! Megfázott szegény Tavasz, amikor erre járt, és én csak addig tartottam itt, amíg meggyógyul. De aztán rájöttem, milyen jó újra társaságban lenni… és egy kicsit elfeledkeztem az időről.
Tavasz halványzöld ruhában, virágos koszorúval lépett elő a barlang belsejéből. Már jobban volt, csak kissé szédelgett.
– Köszönöm, hogy eljöttetek értem. Már nagyon vártam, hogy visszatérjek a világba – mosolygott.
Brúnó gyengéden segített neki kilépni, Micó és Csipike táncolva kísérték, Tudor Bubi pedig örömmel huhogott:
– Egy rejtély megoldva, a tavasz megmentve!
Amint Tavasz átlépte a barlang küszöbét, a hó elolvadt, a virágok kinyíltak, és a madarak dallal köszöntötték visszatértét. Az erdő újra élettel telt meg. A kis állatok pedig ezentúl rendszeresen meglátogatták Szélanyót, hogy ne legyen olyan magányos.
