Egy domboldalban megbújó nyusziodúban élt egy fiatal nyuszi, akit Tódornak hívtak. Tódor nagyon lelkes volt, mert idén először ő is részt vehetett a húsvéti tojásfestésben. Már hetekkel előtte gyakorolta az ecsetkezelést, próbált virágokat, pöttyöket és csíkokat festeni — de akármennyire is igyekezett, mindig pacás, maszatos tojások lettek belőlük.
– Nem megy ez nekem! – sóhajtotta szomorúan Tódor, miközben a harmadik tojás is lecsúszott az asztalról, bele a festékes tálba.
A nagyobb nyuszik kacagtak, de nem csúfolódtak – tudták, milyen nehéz az első év.
Egy este, amikor a falu már elcsendesedett, Tódor elbújt a rét szélén egy bokor mögé. A Hold fénye megvilágította könnyeit.
– Mi értelme a húsvétnak, ha én még egy szép tojást sem tudok festeni? – morfondírozott.
Ekkor egy halk neszre lett figyelmes. Egy öreg sün ballagott felé, a hátán egy kosárkányi virágot cipelt.
– Miért vagy ilyen bánatos, nyuszigyerek? – kérdezte kedvesen.
Tódor elmesélte a gondját, mire a sün bácsi bölcsen elmosolyodott.
– Nem a tökéletes tojások a legszebbek, hanem azok, amiket szívvel festenek. Tudod mit? Segítek neked. Használjuk a természet színeit!
Így hát másnap hajnalban együtt gyűjtöttek pitypangot, árvácskát, bogyókat és leveleket. Ezekkel Tódor nem festett, hanem nyomdázott, díszített és különleges mintákat készített. A tojásai nem voltak hibátlanok, de melegséget, örömet és vidámságot sugároztak.
Amikor eljött a nagy nap, a nyuszik sorban mutatták be alkotásaikat. Tódor félve tette le a kosarát, de a többiek elnémultak: ilyen egyedi tojásokat még sosem láttak!
– Ez varázslatos! Hogy csináltad? – kérdezték ámulva.
Tódor elmosolyodott, és csak ennyit mondott:
– A szívemmel festettem.
Azóta minden évben tartanak egy „Tódor-féle különleges tojásnapot”, ahol nem számít a tökéletesség, csak az, hogy a tojás „meséljen” egy kicsit arról, aki készítette.
És Tódor? Azóta is boldogan fest, pacáz és mesél – a saját színeiben.
