A hegy lábánál, ahol a fák sűrűjében egy kis patak rejtőzött, hosszú hónapok óta csend honolt. Télen a jégpáncél vastagon borította a vizet, és a patak álomba merült. Nem csobogott, nem kacagott, csak némán szunnyadt a fagyos föld mélyén.
Ahogy azonban a nap egyre erősebben sütött, és a hófoltok lassan visszahúzódtak a völgyekbe, valami megmozdult a jég alatt. Egy apró, gyöngyöző csepp kiszabadult, majd még egy, és még egy. A patak felébredt.
– Mi történik? – pislogott álmosan. – Ez a fény… olyan meleg!
A nap sugarai vidáman cirógatták a felszínét.
– Ébredj, kis patak! A télnek vége, itt a tavasz!
A patak először óvatosan mocorgott. Előbb csak apró hullámokkal próbálkozott, majd egyre bátrabban csobogott. A jégdarabok recsegve roppantak össze, ahogy a víz utat tört magának. Egy hirtelen kanyarnál a patak végül felszabadult – és egy csobogó dallam hagyta el a medrét.
– Megérkezett a tavasz! Megérkezett a tavasz! – énekelte vidáman, és vize frissen, tisztán szaladt végig a völgyön.
A fák is meghallották az üzenetet. Ágaikon rügyek pattantak ki, a fűszálak ébredezni kezdtek, a madarak pedig trillázva köszöntötték a kis patak dalát.
– Ez az igazi tavaszi muzsika! – mondta egy öreg tölgy, aki már sok-sok év tavaszát megélte.
A patak boldogan folytatta útját, minden egyes kavicsot megérintve, minden apró ágat meglocsolva. Dalát a mezők is hallották, és ahogy végigkanyargott a vidéken, az egész természet élettel telt meg.
Attól a naptól kezdve a tavaszi patak minden évben elsőként köszöntötte a tavaszt. Dalával hívta a virágokat, a madarakat, és jelezte az egész világnak: az élet újraindult.
A legszebb dallamok nem a legnagyobb hangokból születnek, hanem abból az örömből, amely a szívünk mélyéről fakad.
