Egyszer volt, hol nem volt, egy hatalmas erdő szélén, ahol a fák még fagyott ágaikat ringatták a hideg szélben, egy kis hóvirág szunnyadt a föld mélyén. A tél hosszú volt és kemény, a hó vastagon borította a földet, és a fák között még a madarak sem daloltak.
A hóvirág azonban érezte, hogy valami megváltozott. A föld melegebb lett, és a gyökerei körül apró vízcseppek kezdtek megjelenni, ahogy a hó lassan olvadni kezdett.
– Ideje indulni! – súgta egy láthatatlan hang a föld mélyéről.
De a hóvirág habozott. Tudta, hogy odakint még hideg van, és a tél utolsó lehelete bármikor visszatérhet. Mi van, ha túl korán bújik elő? Mi van, ha a hó ismét betemeti?
Miközben ezen töprengett, egy kismadár szállt le a földre. Egy kóbor szél sodorta messzire a fészkétől, és most reszketve keresett menedéket.
– Bárcsak itt lenne a tavasz! – csipogta szomorúan.
A hóvirág ekkor megértette, hogy nem várhat tovább. Ha ő nem merészkedik elő, ki hozza meg a tavasz első hírét? Ki ad reményt a fázó állatoknak, és ki mutatja meg a világnak, hogy a tél uralma véget ér?
Minden bátorságát összeszedve a kis virág áttörte a fagyott földet. Lassan, óvatosan emelkedett a hó alól, fehér szirmai reszkettek a hideg szélben, de nem hátrált meg.
Amikor a kismadár meglátta, csicsergésbe kezdett:
– Nézzétek! A hóvirág kibújt! Itt a tavasz!
A hír gyorsan elterjedt az erdőben. A fák rügyeket bontottak, a napsugár melegebben cirógatta a földet, és a madarak újra énekelni kezdtek. A hóvirág nemcsak önmagát győzte le, hanem reményt adott mindenkinek, aki a tavaszra várt.
Azóta is minden évben a hóvirág az első, aki bátran kibújik a földből, hogy hírül adja: a tél elmúlt, és a természet újra életre kel.
A bátorság nem mindig a legnagyobb erőben rejlik, hanem abban, ha a legnehezebb időkben is merünk előrelépni és reményt adni másoknak.
