Messze, a felhők között, ahol az ég szinte összeér a földdel, élt egy különleges tündér, akit Harmatka néven ismertek. Ő volt a tavaszi eső tündére, akinek feladata az volt, hogy a hosszú tél után életet adjon a földnek.
Amikor elérkezett a tavasz első napja, Harmatka elővette csillogó vizes korsóját, és óvatosan kilépett a felhők közül. Lábai alig érintették az eget, mégis apró cseppek kezdtek gyöngyözni körülötte.
– Itt az idő! – suttogta mosolyogva.
Lassan leereszkedett a földre, ahol a mezők még álmosan várták a langyos esőt. A fák kopár ágai nyújtózkodni kezdtek, a föld szinte lélegzett a várakozástól.
Harmatka végighaladt az erdőn és a réten, és ahol csak leheletfinom ujjai megérintették a levegőt, ott gyöngyházfényű esőcseppek hullottak alá. A kiszáradt föld mohón itta magába a friss vizet, a rügyek bimbózni kezdtek, a fűszálak pedig végre felébredtek álmukból.
Egy apró hóvirág, aki félve bújt ki a földből, remegve nézett fel rá.
– És ha még túl korán van? Ha a hideg visszatér? – kérdezte aggodalmasan.
Harmatka gyengéden megsimogatta a kis virág szirmát.
– Ne félj, kedvesem! Az én esőm a tavaszt hozza, és a tavasz már nem fordul vissza.
A hóvirág bátor lett, és magabiztosan tárta ki szirmait. A madarak vidáman csicseregtek, és az egész rét megtelt élettel.
A tündér egy utolsó mosollyal hátralépett, és figyelte, ahogy a világ megtelik zöldellő frissességgel. Tudta, hogy a munkája véget ért, és a természet már képes lesz tovább növekedni magától.
Azóta is, amikor az első tavaszi esőcseppek megérintik a földet, az emberek azt mondják:
– Harmatka ismét itt járt!
A tavasz mindig elhozza az újjászületést, és a legapróbb cseppek is képesek életet adni a világnak.
