Rebeka egy csendes, bokros falu szélén lakott, ahol a házuk mögötti domboldalon hatalmas napraforgómező terült el. Minden reggel, ahogy a fény besüvített az ablakán, Rebeka először a papucsát kereste a földön, aztán kisietett az udvarra, és onnan nézte a napraforgókat. Magasra törtek, sárga fejükkel mindig a nap irányába fordulva álltak, mintha titokzatos nyelven beszélgetnének az éggel.
Rebeka szerette őket. Úgy képzelte, hogy a napraforgók figyelik őt, és hallják minden gondolatát. Néha mesélt nekik halkan a napjáról, vagy arról, hogy a kiskutyája, Folti, már megint ellopta a nagymama papucsát. Soha nem válaszoltak, mégis úgy érezte, valahogy megértik.
Egy augusztusi hajnalon aztán különös dolog történt. Rebeka felébredt a szobája ablakán beszűrődő halk zümmögésre. Nem olyan zümmögés volt ez, mint a méhek szokása, inkább halk dallamot rejtett, mintha valaki egy falevélből készült furulyán játszana.
Kibújt az ágyból, titokban, mezítláb lépett le a falépcsőn, nehogy a szülei felébredjenek. Mint az árnyék, úgy suhant át a kapun, és megállt a domb alján, ahol a napraforgók kezdődtek.
Ott voltak. Magasan, egyenesen állva, de nem mozdulatlanul.
Ritmusra ingatták magukat – előre, hátra, oldalra dőlve. Száraik megrezdültek, mintha aranyló ruhájukban forogtak volna a hajnali szélben. És valóban! Rebeka hunyorogva figyelte, és hallotta: énekelnek. Alig hallható, de tiszta hangon dúdoltak valami különös, régmúltból szivárgó dallamot. A szirmok zizegése kísérte az éneket, és együtt táncolt a dallal a mező.
Rebeka lépett egyet közelebb, mire egy kisebb napraforgó – talán az egyik legifjabb a sorban – enyhén meghajolt felé. Csodálkozva tágult a szeme.
– Szia – suttogta Rebeka, mire a virág egy halk, nem emberi, de mégis kedves hangon visszaszólította:
– Szia, Rebeka. Jól esik, hogy végre láthatsz.
Rebeka ámult.
– Ti tudtok beszélni?
– Csak azokkal, akik igazán szeretnek bennünket, és akik képesek meghallani a hajnal dalát.
A kislány szíve hevesen dobogott. Meg akart kérdezni annyi mindent, de a napraforgók újra énekelni kezdtek. Sodró ritmusra lendültek, és Rebeka egyszer csak azt érezte, hogy a lábai megmozdulnak. Szinte maguktól követték a táncot. Jobbra lendült, balra fordult, majd forgott, karját kitárta, mint a szirmok a nap felé, és közben egy halvány aranyfény vonta körbe a mezőt. A hajnali köd rózsaszínes selyemként lebegett fölöttük.
A tánc egyre gyorsult, aztán lassult, végül elsimult. A nap első sugarai áttörtek a fák lombjai között, és a napraforgók szépen, csendben újra szigorúan egy irányba fordultak – a nap felé.
Rebeka állt a mező szélén, hajában falevél, arcán a csoda nyoma. A virágok újra némák voltak, de most már tudta, ott van bennük a dal. Ő hallotta, ő táncolt velük – és ettől a világa más lett.
Hazament halkan, óvatosan visszabújt az ágyába, és mikor az anyukája reggeliért szólította, csak mosolygott.
– Ma különösen szépen süt a nap – jegyezte meg.
És onnan kezdve minden reggel új reménnyel kelt: talán ismét hallja majd a napraforgók énekét. De akkor sem szomorkodott, ha nem – elég volt, hogy egyszer részese lehetett a hajnal táncának.
A mező már sohasem volt csak virág. Az volt az a hely, ahol a csoda lépett táncba egy kislánnyal.
