Botond egy tavaszi délutánon éppen a kis patak mentén sürgött-forgott. A víz halkan csobogott a kövek között, a fű zöldellen virágzott, és a nap melegében még a madarak is kedvesebben csiviteltek. Botond, aki kilencéves volt, de sokkal komolyabb, mint a korabeli gyermekek általában, egy különös feladaton dolgozott.
– Ha jól lekötöm ezeket a gallyakat ezzel a náddal… és ráteszem a pengetett fenyőkéreg-lapokat… – motyogta magának, miközben ujjai gyorsan dolgoztak.
A tutaj, amit készített, apró volt, alig nagyobb egy konyhai asztalnál, de szerette, mert minden egyes részét maga gyűjtötte hozzá: a sodort kéreg a hegyoldalról jött, a háncsat a régi nyírfáról kaparta le, amit a vihar döntött ki, és a kötőnád a nádasból származott. Még egy kis vitorlát is varrt régi lepedőből, amelyet nagymamája engedett el a célra, amikor előállt a tervével.
Estére a tutaj elkészült. Botond óvatosan a patak széléhez húzta, beleült és csak úgy képzeletben evezni kezdett.
– Ugye, milyen jó vagy te, kis tutaj? – súgta. – Ha életre kelnél, elvinnél engem messze, oda, ahol a fák beszélnek, és a hold mosolyog ránk.
A hold már valóban feljött, tiszta, fehér fényt szórva a völgyre. A patak tükrében ezüsthídként nyúlt el, és valami furcsa csend ereszkedett a tájra – olyan, amilyen csak a nagyon különleges éjszakákon tapintható.
A fiú nyitva hagyta a tutaját a víznél, hogy majd másnap folytatja vele a játékot. Aztán elindult hazafelé, de valami késztette egy pillanatra, hogy még egyszer visszaforduljon. A sötétben a tutaj mintha megmozdult volna… de ő csak legyintett, azt gondolta, a fáradtság játszik vele.
Ám amikor az éj beállt, és a világ aludni tért, a kis tutaj hirtelen megremegett, megemelkedett, és hangtalanul siklani kezdett lefelé a patakon. Nem emberi kéz irányította, hanem valami láthatatlan erő, mintha a víz maga ölelte volna magához, mint régi barátot, és vitte volna egyre mélyebbre, egyre távolabb – egészen a nagy sötétbe.
Botond álmából különös zene hangjára ébredt. A szobája nem az ő szobája volt többé, hanem a tutaj maga – de most tágas és fényben fürdő fedélzetté nőtt, amely alatt puha mohaágyak zöldelltek és apró tűzbogarak világítottak. A patak már nem is volt patak – óceán lett, tele csillagsugarakkal. A tutaj sebesen vitte őt, és a fiú furcsamód nem félt. Inkább úgy érezte, hazatér valahová, ahol még soha nem járt, de mindig is várták.
Ahogy haladtak, halkan zümmögni kezdett a víz, és a környező nádasból hajladozva bújtak elő fénylő gyékénylények, akik botladozva integettek neki.
– Készen állsz hát, Botond, nagy utad kezdetére? – kérdezte egy vörösen derengő nádlény.
– Hova megyek? – kérdezte félálomban.
– A Fény-szigetre – felelte a tutaj, mert most már saját hangja is volt, mély, de barátságos.
A tutaj sebesedett, a víz alatti kövek világítani kezdtek, majd egyszer csak Botond előtt megnyílt egy ragyogó lagúna, amelynek közepén egy csodálatos sziget lebegett. Nem volt nagyobb egy városi parkánál, mégis tekintélyt parancsolt: fái ezüstlevelűek voltak, virágai pedig melegen pulzáló kis csillagoknak tűntek. Minden lépésnél édes illat lengte körül, és minden fűszál tudta a nevét.
A parton apró tündérek fogadták őt, akik nem voltak sokkal nagyobbak a kezénél, mégis ruhájuk úgy ragyogott, mint a hajnal, és hangjuk csilingelve szólt.
– Botond, te, ki használtad a képzeletedet és szívedet egy hajó építéséhez – szólt a legidősebb tündér – jogos vagy arra, hogy meglásd ezt a rejtett világot.
A szigeten Botond megtanulta olvasni a szél suttogását, hallotta a csillagok közti csend üzenetét, s még egy kis növényt is kapott, amit ha a szívéhez fogott, világított, mint a mécses.
Mire eljött a hajnal, és a fényes sziget elmosódott, Botond újra a patak partján ébredt, a tutajon fekve, mintha soha el sem ment volna.
De amikor hazatért, a zsebéből furcsa fény derengett elő: az a kis növény volt az, amit ott kapott. Onnantól kezdve minden este, amikor a csillagok feljöttek, Botond mosolyogva nézett a patak felé – mert tudta, hogy a tutaj többé nem csak játék, hanem egy híd volt két világ között.
És azóta is, ha gyermekek valamit igazán szívvel-lélekkel építenek, a patak néha elviszi őket egy kicsit messzebbre – talán éppen a Fény-szigetre.
