Valahol a dombok ölelte kis falucska határán, ahol a pipacsok vöröse reggelente összekacsint a nap első sugaraival, lakott egy kisfiú: Balázs. Szeme kíváncsian csillogott, haja mindig kócos volt – nem mintha nem fésülte volna, de a szél folyton belekapott, mintha csak tréfálkozni akarna vele. Szerette hallgatni a szél susogását a fák között, és ilyenkor gyakran
Léna minden este, mikor a vacsora már leülepedett a hasában, és a bárányfelhők halkan szétoszlottak az alkony égboltján, kilopódzott a kertbe. Papucsában cuppogott a nedves fűben, vállán vékony takaróval, kezében egy csupor langyos bodzateával. A kert végében állt négy fa: egy sudár tölgy, egy terebélyes hárs, egy csavarodott törzsű diófa, és egy apró termetű, ágait
Tomika a kertben ült a kopott kis padon, sáros térddekkel és mezítláb, miközben fáradhatatlanul fújta a szappanbuborékokat. A nap lemenőben volt, aranyfényt szórt a rózsabokorra, a bokor pedig visszacsillogtatta a fényt, mint valami élő drágakő. A nyári levegő meleg volt, enyhén süppedős, illata megtelt levágott fűvel és rózsával. A fiú szerette ezeket az estéket. A
Amikor a napkorong lassan lebukott a távoli dombok mögé, és az ég lilás-narancs színekbe öltözött, Nóri még mindig a homokos parton sétált. Anyukája azt mondta, ne maradjon sokáig odakint, de Nóri mindig is szerette a csendes estéket, amikor a világ egy kicsit lelassul, és a hullámok suttogni kezdenek. Már éppen visszafordult volna, amikor valami különösre
Botond egy tavaszi délutánon éppen a kis patak mentén sürgött-forgott. A víz halkan csobogott a kövek között, a fű zöldellen virágzott, és a nap melegében még a madarak is kedvesebben csiviteltek. Botond, aki kilencéves volt, de sokkal komolyabb, mint a korabeli gyermekek általában, egy különös feladaton dolgozott. – Ha jól lekötöm ezeket a gallyakat ezzel
Rebeka egy csendes, bokros falu szélén lakott, ahol a házuk mögötti domboldalon hatalmas napraforgómező terült el. Minden reggel, ahogy a fény besüvített az ablakán, Rebeka először a papucsát kereste a földön, aztán kisietett az udvarra, és onnan nézte a napraforgókat. Magasra törtek, sárga fejükkel mindig a nap irányába fordulva álltak, mintha titokzatos nyelven beszélgetnének az
Egy ragyogó nyári reggelen, amikor a harmat még lustán csillogott a fák levelén, Misu, a kíváncsi kis mókus éppen a patakpart mentén ugrándozott. Bundája fényesen csillogott a napfényben, szeme villogott a vidámságtól és valami sejtelmes várakozástól, ami azon a napon különösen bizsergette. Misu szeretett egyedül kalandozni, új ösvényeket felfedezni az erdő zöld-rengetegében. A patak mentén
A padlás régi, gyantaszagú deszkái nyikordultak Dani talpa alatt, ahogy kíváncsian kutakodott a régi nyaraló poros ládái között. Odakint a nap már alacsonyan járt, aranyló fényárba borítva a szilvafákat és az udvar végében kúszó málnabokrokat. Egy vastag porréteg alatt megbúvó ládára lett figyelmes – rozsdás zárja lötyögött, de nem tartotta zárva. Dani letörölte a tetejét
A nap már fényesen ragyogott, amikor Panna kilépett a kis nádtetős házból, mely egy domboldalon állt, s melynek előkertjét százféle virág illata lengte be. A lányka mezítláb szaladt végig az ösvényen, ahol a harmat még nem száradt fel teljesen, s cipő nélkül tapintotta ki a föld lüktetését, a fűszálak susogását. A ház mögött húzódott a
A tó mélye csillogón remegett a holdfény alatt. A nád lassan hajladozott a lágy esti szellőben, békák brekegtek álmosan, s a víz tükrén apró hullámokat rajzolt a sötétség. A többi vízicsiga már rég behúzódott a kövek alá, de Vili, a kíváncsi, álmodozó csigafiú, a tó fenekén mozdulatlanul meredt felfelé. – Ma van az éj, amikor
Luca a kisujján egy piros fonaldarabot csavargatva sétált végig a nyári vásár színes sátrai között. A délutáni nap még nem akart búcsút mondani a mező fölötti égről, így aranyszínű fényben úszott minden: a körhinták csillogó karosszéi, a labdadobáló pult mögött sorakozó plüssállatok, és persze a vattacukros bódé szivárványosan ragyogó forgója is. Luca az édességek királyánál
Egyszer volt, hol nem volt, a nagy kék ég alatt, egy kis faluban élt egy fiú, akit Áronnak hívtak. Áron nem volt hétköznapi gyerek – míg mások összebújtak a vastag pokróc alatt, ha zivatart hozott a szél, ő kiállt a teraszra, arcát az esőnek fordította, és figyelte, hogyan énekel az ég. Szerette a villámot, mint