Volt egyszer, messze innen, egy kicsiny, mézillatú völgyben, egy különös falucska, melyet mindenki csak Bájfalvának hívott. Ebben a faluban, a kökénybokrok mögött meghúzódó, kicsit girbegurba házikóban élt Rebeka boszorkány. De ő nem volt olyan, mint a többi boszorkány. Se hosszú, görbe orra nem volt, se rikácsoló kacaja, és még csak fekete macskája sem. Rebeka helyett egy pufók, sárga tollú tyúkocskával osztozott az otthonán, akit Bodzának hívtak.
Rebeka mindennél jobban szeretett volna igazi boszorkánnyá válni, olyanná, aki varázspálcával suhint, és egy szempillantás alatt vihart kavar, békává változtatja a rosszakat. De akárhányszor próbált varázsolni, valami egészen más történt.
– Abrakadabra, füst és korom, legyen a répa most már gombalom! – kacagott Rebeka, miközben a konyhájában hadonászott.
A répa azonban nemhogy gombává, de egy csinos kis nyúlorrú kürtté változott, amely azonnal rázendített egy vidám dallamra. Bodza a tyúk izgatottan szökdécselt körülötte és csapkodott a szárnyaival.
Minden varázslata fordítva sült el. Amikor valakire gúnyos vakarékot akart bűvölni, cukrozott karamell eső hullott rá. A suttogva elmormolt alvókürt varázslata helyett gyerekek kacagtak fel hangosan, és hajnaltól alkonyatig játszadoztak az erdő szélén. Rebeka elkeseredett volt: ha nem tud rendesen varázsolni, hogyan lehet belőle igazi boszorkány?
Épp közeledett az Őszi Rettenet Ünnep, amikor minden boszorkány, kobold és kóbor démon összegyűlt, hogy ijesztő trükkökkel terítsenek félelmet a vidéken. Ez volt az egyetlen nap az évben, amikor a boszorkányok büszkélkedhettek tudományukkal, és Rebeka már hónapok óta gyakorolt, hogy valamit végre jól csináljon.
– Idén sikerülni fog – biztatta magát minden reggel egy szelet sütőtökpite mellett.
Mire a nagy nap elérkezett, a főtéren már lobogtak a fáklyák, a levegő vibrált a bors és fahéj illatától, és a nyugtalanító suttogásoktól. A többi boszorkány keléseket varázsolt a gyümölcsfákra, riogató árnyakat keltettek a gyerekek ablakaira, és ijesztő sikolyokat mormoltak a szélbe.
Rebeka a kis pálcáját szorongatva lépett a nagy színpadra. A tömeg elcsendesedett. Bodza idegesen kotkodácsolt a háttérben. Rebeka mély levegőt vett, és kimondta a varázsszavakat:
– Reszelőcske, pörkölt lábujj, ki riadt, az most már aludni tudjon!
Egy pillanatra mindenki visszafojtotta a lélegzetét. Aztán Rebeka pálcája felvillant, egy rózsaszín szikra pattant ki belőle, és… a közönség lába alatt orgonasípok bújtak ki a földből, amelyeken azonnal mókás kis dallamok szólaltak meg. Színes szappanbuborékok szálltak fel a levegőbe, melyek mindegyike kacagó manófejeket formált, és a legnagyobb buborékban egy táncoló sült gesztenye lejtett vidám rumba-lépéseket.
Egy pillanatra dermedt csend lett. Aztán valaki, talán egy apró tündérlány, kuncogni kezdett. Majd csatlakozott hozzá egy kobold, majd egy galamblelkű démon, végül egész Bájfalva kacagásban tört ki.
A többi boszorkány fanyalogva figyelte, de a gyerekek és felnőttek egyaránt Rebeka köré gyűltek.
– Még! Még varázsolj! – kiáltoztak.
Rebeka elpirult, és meghatódva nevetett. Újra suhintott. Ezúttal a fák ágain fánkfánkok nőttek, lekvárpatak csobogott a cipőik között, és a holdról egy papírpapucsos mókus zongorázott egy szerenádot.
Ekkor az öreg Merula boszorkány, a tanács feje, előre lépett és komoran biccentett.
– Ez… ez forradalmi – mondta, és szemében csillogott valami váratlan melegség. – Te nem a rettegést ébreszted, Rebeka. Hanem az örömöt. És talán – tette hozzá egy halk mosollyal –, ez is egyfajta varázslat.
Attól a naptól kezdve az Őszi Rettenet Ünnepe átalakult. Már nem csak a borzongásról szólt, hanem a nevetésről, játékokról, táncoló gesztenyékről, és arról, hogy egy boszorkány is lehet különleges akkor, ha a jószívűség vezeti a varázspálcáját.
És bár Rebeka továbbra sem tudott rettegett varázslatokat szórni, a faluban senki sem akarta, hogy másképp legyen.
Mert ő volt az egyetlen boszorkány, aki nem félelmet hozott – hanem boldogságot. És az igazi ünnep ettől vált ünneppé.
