Peti, a kis falevél, a hatalmas öreg tölgy egyik legfelső ágán éldegélt, fenn, ahol a szelek a legnagyobb lendülettel söpörtek végig, és a nap sugarai először csókolták meg a lombkoronát minden reggel. Kis zöld testét büszkén feszítette a kék ég felé, csillogott a harmattól, dalolt a madarakkal, és figyelte a lent futkározó erdei állatokat. Boldog volt. Jó volt ott, fenn a magasban, jó volt, ahol minden ismerős és biztonságos volt.
Ahogy teltek a hetek, a reggelek egyre hűvösebbé váltak. A nap korábban búcsúzott el, és a szelek is élesebb hangon fújtak, mintha valami fontosat akarnának mondani. A levelek színe lassan sárgába, narancssárgába, barnába fordult – mind birkóztak a változással. Peti ijedezve nézte, ahogy egyik levelecske a másik után elengedi az ágat, és könnyed pördüléssel elindul lefelé az ismeretlenbe.
– Ne menjetek! – kiáltott utánuk, de a szél elvitte a hangját.
Egyszer egy idősebb levél, Árpi bácsi, aki már sok őszt látott, odasúgta neki renyhülő száráról:
– Ne félj, Petikém. A lehullás nem a vég, csak egy új kezdet. Olyan, mint egy varázslat, amit először ijesztőnek hiszünk, de aztán… – a szél egyszer csak kisodorta az ágat alóla, és Árpi bácsi elrepült, körözve, mint egy lassú táncos az erdő fölött.
Peti elszorult szívvel kapaszkodott az ágba.
– Én nem akarok menni! Én maradni akarok! – szorította magát egyre jobban.
Ahogy múltak a napok, fázott. Egyre nehezebben tartotta meg magát, és keskeny nyele recsegett a hidegtől. Már nem volt oly csillogó, mint régen, és a madarak is egyre ritkábban szálltak a fára. Egyik este megjelent egy szarka a közelben.
– Szervusz, Peti! Hát te még mindig itt vagy?
– Igen – rebegte a falevél –, én nem akarok leesni. Félek.
– Tudod–kotyogta a szarka–, ott lent sok érdekes dolog történik. A falevelek táncolnak a földön, egymásra simulnak, és meleg takarót vonnak az erdő szívére. Nélkülük nem tudna pihenni a föld, nem kelne új élet tavasszal.
– De mi lesz velem?
– Belőled humusz lesz. Táplálék a fa gyökerének. Részévé válsz az örök körforgásnak. A te anyagodból nő majd új levél valamikor. Talán épp az egyik legmagasabban!
Peti sokáig nem válaszolt. Csak nézte a lenyugvó napot, hallgatta a szél meséjét, emlékezett a nyárra, a madarak énekére, és a testvérei nevetésére. Megértette, hogy része valami nagyobbnak, valami csodálatosnak, amit nem lehet megállítani, és talán nem is kell.
Másnap reggel egy hirtelen jött szellő megemelte kicsiny testét. Peti még egyszer utoljára megölelte a fát, aztán elengedte.
Leesett… de nem zuhant. Táncolt. Forgott, perdült, mint egy sárga pillangó. Aztán puhán leszállt a földre, egy kupac többi levél közé, akik nevetve üdvözölték.
És Peti már nem félt. Tudta, hogy jó helyen van. Hiszen holnap egy új történet kezdődik.
