A szürke tél csendben ereszkedett le a városkára, mint egy vastag, fagyos takaró. A levegő csípős volt, a fák koronái kopaszon kémlelték a felhőkkel telt eget, és a járdán sóval hintett jég recsegett az emberek talpa alatt. Az utcán, piros kabátjában és foltos csizmájában, egy kislány igyekezett hazafelé. Emmának hívták, s mindig mosolygott, még akkor is, amikor az ujjai egészen vörösre fagytak. A nyakában egy vastag, puha sál volt: piros alapon kis sárga csillagokkal hímzett – édesanyja készítette réges-régen, és azóta is melegítette szívét és testét.
Egyik délután, mikor Emma iskola után elszaladt a pékségbe egy szelet kakaós csigáért, egyszer csak észrevette: a sál nincs körülötte. Megdermedt. Visszafutott az utcán, átkutatta az apró boltot, szétnézett a hóban, de hiába – a sál eltűnt.
– Talán más találta meg és viseli most – mondta magában halkan, remélve, hogy legalább nem fagy meg nélküle.
S bár a hideg komoly próbára tette, Emma nem panaszkodott. Az arca kipirult, de a szíve meleg maradt, talán mert mindig emlékezett a sál ölelésére.
De amit Emma nem tudott: a sál nem egyszerű kelme volt. Az anyag szövete közé volt fűzve valami egészen más – egy cseppnyi szeretet, egy csipet önzetlenség és az anyai gondoskodás varázsa. Ez a különös sál, miután lecsúszott Emma nyakáról és tovasodródott a széllel, saját útjára indult.
Először egy pad alatt kuporgó kóbor macska szőrére tekeredett. A kis állat remegve bújt alá, és az első éjszaka az volt, mikor nem fáztak a bajszai. Aztán, másnap reggel, mikor a macskát egy jószívű idős úr befogadta, a sál újra felkapaszkodott a szélre, és tovalibbent az utcasarkon.
Egy rászoruló hajléktalan asszony találta meg a következő napon, aki az aluljáróban ült, kabátja szakadt és vékony. Mikor magára terítette a piros-sárga csillagos kendőt, hirtelen felmelegedett a teste, mintha kandalló lobogna mellette. Az asszony sírva fakadt – nem tudta, miért, de úgy érezte, valaki törődik vele. Este a sál már nem volt a nyakán – csak egy hópehely-csillogás maradt utána.
És így vándorolt tovább, titokban. Egy kisfiú karján jelent meg, mikor csuromvizesen kullogott haza a megázott iskolatáskával. Egy nagymama térdére csusszant, aki a verandán üldögélt és a férjére gondolt, akit régen elveszített. Egy kis kóbor kutyát is beburkolt pár órára, mielőtt új gazdához került volna. A sál mindig tudta: kinek van éppen legnagyobb szüksége egy kis melegségre.
És közben Emma, bár néha megsiratta a sálat, idővel elfelejtette keresni. De a lelkében maradt valami, amit a kendő sosem hagyott el – egy fényes, halk megbizsergés a mellkas közepén, mikor másokon segített vagy mosolyt csalt valaki arcára.
Egy év telt el. Egy havas reggel Emma az iskolából jött haza, mikor a kapu előtt egy szépen hímzett sötétvörös kendőt talált a kilincsen. Ugyan nem az ő sálja volt – kicsit más mintával, más fonallal –, de valahogy ismerős volt. Megpaskolta, s az ujja alatt mintha dobbanást érzett volna.
A levegőben hópelyhek táncoltak, s ahogy Emma belépett a házba, érezte, hogy valami finom melegség ölelte át újra. A jóság nem vész el – csak útra kel, és visszatér, új alakban, új időkben. Mint egy varázskendő: láthatatlanul, halkan, de mindig kéznél.
