Egy ragyogó nyári reggelen, amikor a harmat még lustán csillogott a fák levelén, Misu, a kíváncsi kis mókus éppen a patakpart mentén ugrándozott. Bundája fényesen csillogott a napfényben, szeme villogott a vidámságtól és valami sejtelmes várakozástól, ami azon a napon különösen bizsergette. Misu szeretett egyedül kalandozni, új ösvényeket felfedezni az erdő zöld-rengetegében. A patak mentén haladva hirtelen egy ismeretlen ösvény ágazott el a fenyők közül. Olyan volt, mintha eddig senki sem járt volna arra – a levelek érintetlenek, az ágak békésen hajoltak egymás felé.
– Na, nézzük csak, hová visz ez az út – mondta Misu önmagának, és máris eliramodott arrafelé.
Az ösvény kanyargott, árnyékból napfénybe fordult, majd újra vissza a sűrű, zöldbe. A dallamos madárcsicsergés fokozatosan elhalkult, mintha a fák is tartották volna a lélegzetüket. Egyszercsak Misu kilépett a fák közül, és egy apró, kerek tisztást talált, ahol a fű pihésen puha volt, és különös illat lengte be a levegőt – valami édes, hűs, mégis ismeretlen.
A tisztás közepén egyetlen fa állt. Különös, sima kérgű törzse volt, lombja szivárványszínekben játszott, és minden ágon, kis tölcséreken fagylaltgombócok csücsültek – csokoládé, vanília, erdei gyümölcs, menta és még olyan ízek is, amilyeneket Misu sosem látott és sosem kóstolt.
– Hűha… ez… ez nem lehet igazi – suttogta Misu, és óvatosan odalopakodott.
Bizonyos volt benne, hogy álmodik. De amikor egy halvány rózsaszín gombóc illata az orrába szökött – úgy érezte, mintha eper és a nyári zápor illata keveredne benne –, már tudta, hogy ez valóság.
Egy kis madárka billegett a közeli ágon, és kíváncsian oldalra biccentette a fejét.
– Te látod a fagyifát? – csipogta kíváncsian.
– Azt hiszem, igen – válaszolta Misu, és minél tovább nézte a fát, annál szebbnek és varázslatosabbnak látta.
– Akkor jó szívű vagy – csicseregte a madárka elégedetten. – Mert ezt a fát csak azok láthatják, akik szeretettel és segítőkészséggel teltek.
Misu kerekre nyitotta a szemét.
– Tényleg? De hogyan kerül ide egy ilyen fa?
– Azt senki sem tudja pontosan – felelte a madár –, de a legenda szerint jó tündérek ültették, hogy jutalmazzák azokat, akik önzetlenül segítenek másokon. Olyan kevesen vannak, akik meglátják…
Misu eszébe jutott, hogy tegnap hogyan adott egy darab mogyorót a vándor süninek, aki elveszítette az elemózsiáját. Vagy azelőtt, amikor segített a vaksi baglyot visszasegíteni a fészkébe. Talán ezekért?
Tétován nyúlt egy halványkék fagylaltgombóc felé. A gombóc mint egy kis felhő, puhán hullott a mancsába, és ahogy lenyalta, egy meleg érzés áradt szét benne.
Attól a naptól fogva Misu gyakran visszatért a tisztásra. Nem minden alkalommal találta ott a fagylaltfát – csak akkor, ha valóban tiszta szívből cselekedett. És ő aztán mindennél boldogabb lett, ha jót tehetett valakivel: egy szomjas méhnek vizet hordott, egy elhagyott fiókának megmutatta a fészkét, vagy egyszerűen csak meghallgatta a szomorú katicát.
És bár sosem beszélt senkinek a fagylaltfáról – mert tudta, hogy nem mindenki láthatja –, a szíve egyre jobban megtelt melegséggel. Olyan érzéssel, amit semmilyen fagylaltgombóc nem pótolhatna.
Mert a legédesebb dolog az életben néha nem más, mint egy kedves tett, egy mosoly, vagy egy jó szó… és néha, ha az erdő is úgy akarja, egy fagylaltfa a tisztás közepén.
