Az őszi erdő csendes volt, levelek zizegtek a fák alatt járó szellő útján. A napfény áttört a sárgára, vörösre színeződött lombkoronán, s mintha aranyba öltöztette volna az egész világot. Egy sudár tölgy ágán ülve egy kis vörös mókus ügyködött: Misu volt a neve, s éppen téli elemózsiát gyűjtött. Pörgött, szaladt ágról ágra, odúról odúra, diót, mogyorót szedett, és sietve rejtette el őket biztonságos helyekre.
Egyik reggel, amikor a fagy még csak a fűszálak hegyét csípte meg, Misu egy régi, öreg diófa közelében talált egy furcsa, fényes dolgot a falevelek között. Közelebb lépett, és meglepetten látta, hogy az nem más, mint egy dió — de nem akármilyen! Ez dió aranyszínűen csillogott, mintha egy napsugár szunnyadna benne.
– Ejnye, miféle dió ez? – suttogta elhűlve, egyik mancsaiban emelgetve. – Egy aranydió?
Izgalom fogta el, mert jól tudta, hogy ilyen dolgot még senki sem látott. Azonnal gondolni kezdett: hova rejtse el? Melyik odú legyen elég biztonságos? Talán a háromágú fenyő tetején? Vagy a sziklarepedésnél, ahol a róka se jár?
Ahogy tépelődött, egyszer csak felbukkant Lilla, a kis cinke.
– Mit találtál, Misu? Úgy ragyog, mint egy csillag!
– Aranydió – súgta Misu, és szemében egyszerre csillogott büszkeség és aggódás. – Lehet, hogy varázsereje van. Nekem kell őriznem.
– Vagy megoszthatnád másokkal – csipogta Lilla. – Egy ilyen kincs örömet szerezhet sok szívnek.
– Megosztani? – hüledezett Misu. – De akkor már nem lesz csak az enyém.
– Viszont sokak öröme lehet – válaszolta Lilla, s már el is röppent, hogy hírt vigyen a fák népének.
A nap lejjebb szállt az égen, amikor az erdő kis lakói odagyűltek Misu köré: tarka szarvasbogár, nyuszi család, sün mama a két kicsinyével, sőt még öreg Bagoly bácsi is odaszállt a közeli ágra.
– Hallottuk, különös dióra leltél – szólt Bagoly, bölcs szemei fénylettek. – Az ilyesmi ritka ajándék.
Misu kicsit húzódozva, de elővette az aranydiót, s megmutatta mindenkinek. Csodálkozó sóhaj gurult végig a gyűrűn, aztán hirtelen halk vonyítás érkezett az erdő mélyéről. A kis őzgida volt az, aki lábát megsértette, és a hidegben nem talált már semmit enni, csak az erdőn keresztül sántikált.
Misu nézett a ragyogó dióra, aztán a fázó gidára. A töprengés csak pillanatig tartott. Odaszaladt, letörte a dió héját, s a puha, sűrű bélből adott a gidának.
Amint a gida nyelni kezdett, varázslatos dolog történt: az aranydióból fény kezdett áradni, és a fény terjedt és táncolt végig a fák között. A kis gidának begyógyult a lába, a többiek szíve pedig megtelt melegséggel.
A dió nem fogyott el – minden falat után újra termett benne ugyanannyi. Így Misu, a kis mókus – ki előbb habozott – másnap kis kosárkát vitt, s osztogatni kezdte belőle mindenkinek, akinek csak szüksége volt. Volt, aki csak egy harapást kért, más egy darabkát hazavitt a családjának. A dióból mindig maradt, soha nem fogyott ki.
Az erdő népe pedig sosem feledte el azt az őszi napot, amikor a mókus megtanulta: az igazi kincs nem az, amit elrejtünk, hanem amit megosztunk másokkal. És talán – bár erről csak suttogva beszéltek – az aranydió varázsereje is ezért született meg. Az önzetlenségből. Mert az ilyen csodák mindig ott lapulnak, ahol a szív nyitva van.
