Lent, ahol az avar már vattaszerűen takarta a mocsár szélét, egy apró, zöld békácska toporgott a hínárszőnyegen. Breki volt ez, a legkíváncsibb kis béka messze a lápvidéken. Miközben társai már lekucorodtak gyökerek alá vagy falevelek közé téli álmot aludni, Breki csak forgolódott és sóhajtozott.
– Hogy lehet ilyet? Csak lefekszenek, és kihagyják a tél legjobb részeit! – bosszankodott magában, miközben nedves tappancsával a jéghártyás vizet paskolta. – Én nem akarok aludni! Talán ha volna valami… melegítő varázslat… valami sapka, ami a szívemet is melegen tartja!
Azzal elhatározta, hogy elindul, keresztül a fagyos mocsáron, hogy megtalálja azt a bizonyos varázssapkát, amiről egy öreg fiúbéka mesélt régen egy nádcsomó árnyékában. Állítólag az erdő szívében, ahol a hold ezüstkenyeret süt a fák lombjai között, élt egy bagoly, aki nemcsak könyveket gyűjtött, hanem kincseket is – köztük talán a sapkát, amelyik sosem engedi megfagyni a szívet.
Napokig vándorolt Breki, átkelt megfagyott patakokon, bujkált rókák orra elől, és még egy sündisznó hátán is utazott egy darabig, cserébe egy fél marék szárított szúnyogért. Végül egy holdfényes estén megpillantotta a fát – egy óriási tölgyet, csupa lyuk és odú, akár egy ezeréves sajt.
Breki megtapogatta a törzset és felköszönt:
– Jó estét, tudós bagoly úr! Tudom, hogy itt lapulsz fent a lombok között. Nem kérek sokat… csak egy sapkát, egy pici varázssapkát, ami melegen tartja a szívemet, hogy ébren maradhassak egész télen!
A lombok közül halk suhogás hallatszott, s egy öreg, sápadtan csillogó tollú bagoly ereszkedett le az egyik ágról. Apró szemüvege lecsúszott csőrére, de így is élesen vizslatta a kis békát.
– Hát idejöttél, te kis zöld gömböcske? Tudod te, hogy a varázssapka nem játék?
– Tudom – bólintott Breki. – De én nem azért akarom, hogy ne fázzak, hanem mert egyedül vagyok éjjel, és attól fázik igazán a szívem.
A bagoly egy pillanatig hallgatott, aztán eltűnt egy odú mélyén. Mikor visszatért, a csőrében egy apró, mohapihéből és selyemgyapjúból szőtt sapkát tartott. Ezüstfonal csillant benne, és szinte leheletkönnyű volt.
– Ezt csak annak adhatom, aki nem menekül a tél elől, hanem magába fogadja – mondta halkan.
Breki a sapkát a fejére húzta, s abban a pillanatban valami melegséget érzett – nem csak a kobakján, de bensőjében is. Mintha egy nyári tó napfényes vizén lebegne, hangtalanul.
– Köszönöm! – rebegte, s már épp fordult volna vissza, amikor egy reszketeg hang szólította meg a fa tövéből.
– Várj meg! Én is egyedül vagyok…
Egy szürke bundájú kis egérke állt ott, orrocskája remegett, és fázósan toporgott a lehullott makkhéj között.
– Én se tudok aludni. A testvéreim már hortyognak, de nekem túl sok kérdésem van. Télen is… kérdezni akarok.
Breki elmosolyodott.
– Akkor gyere velem. Majd együtt maradunk ébren!
Az egérke felmászott Breki hátára, a bagoly pedig bólintott.
– Ketten együtt melegebb lesz – jegyezte meg halkan, miközben már újra felfelé lépkedett odúja rejtekébe.
És a két kis utazó, egy béka varázssapkában, hátán egy kíváncsi egérkével, együtt ment tovább a téli erdőn – nevetve, kérdezve, és egyre beljebb a fagyos csodák közé, ahol a barátság fénye még a legzordabb éjszakán is melegítőbb volt bármilyen álomnál.
