Egyszer volt, hol nem volt, túl az Üveghegyen és a Szeles-dombon, volt egyszer egy különösen szomorú novemberi reggel. Az ég szürkén és vastagon borult a föld fölé, a fák levelei már mind lehullottak, és az állatok mélyen behúzódtak odúikba a hideg elől. Egyetlen kis napocska próbált besütni a rétekre és udvarokra, de valaki állandóan útját állta.
Az a valaki nem volt más, mint egy hatalmas, komor felhő, akit csak úgy hívtak: Morcosfelhő. Napról napra ott gomolygott az égen, vastag párájával eltakarta a napocska fényét, és gőgösen morogta:
– Nincs itt idő a melegségre meg vidámságra! Ez november! Szél legyen, köd, és eső! Csend és szürkeség!
A napocska azonban ragyogott, amennyire csak tudott, és nem sértődött meg Morcosfelhő kemény szavain. Újra és újra megpróbált átpislákolni a felhő résein, egy-egy meleg sugárral megsimogatva a fagyos fákat és az elbújt gólyahírt.
– Jó reggelt, Morcosfelhő! – csendült fel minden reggel a napocska vidám aranyhangja. – Olyan szép lenne a világ, ha egy kis fényt engednél be rajta!
– Szép? – morajlott Morcosfelhő. – Mire jó a szépség, ha úgyis elmúlik? A nyár régen elment, a levelek lehulltak, az emberek összebújnak a házakban. Maradok sűrű és komor. Legalább hozzám illik az évszak.
De a napocska nem adta fel.
– Én nem bánom, hogy elmúlt a nyár – válaszolta türelmesen. – Hiszen most más örömök vannak. Tudod, milyen finom illata van a frissen sült mézeskalácsnak december előtt? Láttad, amikor a gyerekek kabátba bújva nevetnek az avarban? Még a ködön át is lehet csodálni a világot… ha van, ami megvilágítja.
Morcosfelhő nagyot sóhajtott, s olyan fuvallat kunkorodott ki belőle, hogy néhány rozsdabarna levél a magasba kapott.
– Azt hiszed, semmi sem bánatos ilyenkor? – kérdezte halkan. – Tudod, milyen nehéz elengedni a szeptemberi lombok suttogását meg az utolsó nyári záport? Mire beköszöntök, mindenki behúzódik, engem senki se vár örömmel.
A napocska elcsendesedett egy pillanatra, sugara elhalványult, mint amikor valaki szomorú barátjára gondol.
– Bocsáss meg, Morcosfelhő – felelte halkan. – Nem is gondoltam rá, hogy te is érzed az elmúlást. De tudod mit? Lehet, hogy nem mindenki vár téged, de én igen. Minden reggel kereslek, és látom, milyen gyönyörű formáid vannak, amikor a pára megül rajtad. Néha még szivárvány is nő belőled, ha megengedem a napsugaramnak, hogy átmenjen rajtad.
Morcosfelhő meglepődve morrant.
– Szivárvány? Én? Mikor?
– Pár hete – csilingelte a napocska. – Éppen egy reggeli eső után. Egy kislány az udvaron ugrált örömében, ahogy meglátta. Azt mondta, olyan, mint egy híd az égbe. És az a híd belőled nőtt ki.
A felhő párája egy kicsit vékonyabb lett, s mintha egy pirosas árnyalat is átszűrődött volna.
– Híd az égbe… – motyogta halkan.
A napocska mosolygott.
– Ha néha csak egy pillanatra is, de szépséget viszel a világra. Még ha te nem is tudsz róla. És én itt vagyok, hogy segítsek. Nem kell mindennek fényesnek lennie. Elég, ha egy kicsit átengeded magad annak, ami szép. Nem baj, ha szomorú vagy néha. Csak ne zárd el teljesen a szíved.
Morcosfelhő még egy pillanatig csendben lebegett. Aztán óvatosan, mintha csak véletlen lenne, egy kis rést nyitott magán. A napocska sugarai azonnal átbújtak rajta, megvilágítva egy elkésett pipitert a mező szélén.
A pipitér mosolyogva megemelte a fejecskéjét.
– Látod? – suttogta a napocska. – Egy pillanat is elég lehet.
Attól kezdve Morcosfelhő nem volt mindig morcos. Persze, néha továbbra is durcásan gomolygott az égen, de minden nap hagyott egy kis résnyit, amin át a napocska megölelhette a világot.
És bár a világ novemberben sem lett melegebb, mégis valahogy derűsebb lett. Mert ott fent az égen, egy felhő és egy napocska lassan, napról napra, csendes barátokká váltak.
