A patak partján, ahol a víz ezüstszalagként kanyargott a zöldellő rét ölelésében, különös béke honolt. A víztükör reggelenként rózsaszínben derengett, délben csillagokat szórt vissza a napfényből, este pedig altatódalt csobogott a part menti fűszálaknak. A nádas tövében élt Breki, a zöld levelibéka, aki úgy érezte, nála boldogabb teremtmény nincs is a világon.
Egy nyári délelőttön azonban fényes szárnyú vendég érkezett a patak fölé. Légies, áttetsző szárnyai úgy csillogtak, mintha üvegből lennének, teste karcsún és kecsesen siklott a levegőben. Ő volt Szellő, a szitakötő, aki a közeli rét virágai között lakott.
Breki éppen egy lapos kövön napozott, amikor Szellő elhúzott fölötte.
– Szervusz, béka! – kiáltotta vidáman a levegőből. – Milyen egyhangú lehet itt lenn a víz mellett élni!
Breki sértődötten felhúzta szemöldökét.
– Egyhangú? – brekegte. – Ugyan már! Itt mindig történik valami. A víz mesél, a halak cikáznak, este tücskök muzsikálnak. Ez a világ legszebb helye!
Szellő kacér ívben megfordult a levegőben.
– A legszebb? – kérdezett vissza. – Próbáltál már a magasból lenézni a rétre? Ott ezer színben pompáznak a virágok, a szél ringatja a pipacsokat, és a napfény szabadon simogat. Nem kell a sárban üldögélni egész nap.
Breki nagyot cuppantott a vízbe.
– Sárban? Ez nem sár, hanem hűsítő iszap! És a víz biztonságot ad. Ha jön egy gólya, egy pillanat alatt eltűnök a mélyben. Te hová bújsz?
– Én nem bújok – felelte büszkén Szellő. – Én repülök! A szabadság az igazi szépség.
A vita egyre hevesebbé vált. Breki a víz csillogását dicsérte, Szellő a levegő tágasságát magasztalta. Mindketten meg voltak győződve arról, hogy az ő otthonuk a legszebb a világon.
Ekkor azonban sötét felhők gyülekeztek az égen. A nap eltűnt, a szél feltámadt, és hirtelen zápor zúdult a tájra. A patak vize felkavarodott, a hullámok csapkodni kezdtek. Breki ijedten kapaszkodott a kövébe.
Szellő a széllel küzdött, szárnyait tépte az eső.
– Segíts! – kiáltotta. – Nem tudok leszállni!
Breki habozás nélkül a víz fölé ugrott.
– Gyere ide, a nádas tövébe! Ott szélcsend van!
Szellő nagy nehezen leereszkedett a sűrű levelek közé. A béka teste mellé húzódott, ahol a széles levelek felfogták az esőt.
– Itt biztonságos – mondta Breki. – A patak tud vad is lenni, de menedéket is ad.
Amikor a vihar elvonult, a rét fölött szivárvány feszült. A napfény újra beragyogta a tájat, a vízcseppek gyémántként csillogtak a fűszálakon.
Szellő lassan felemelkedett, és csodálattal nézett körbe.
– Milyen különös – suttogta. – A rét most még szebb, mint valaha. A virágok illata frissebb, a levegő tisztább.
Breki is elcsendesedve figyelte a patakot.
– És nézd csak – mutatott a vízre. – A felszínen táncol a szivárvány minden színe.
Egy darabig némán szemlélték a tájat, amely egyszerre mutatta meg a víz és a levegő szépségét.
– Talán… – kezdte Szellő óvatosan – talán nem az a kérdés, melyikünk él szebb helyen.
– Hanem? – kérdezte Breki.
– Hanem az, hogy minden hely szép a maga módján.
Breki elmosolyodott.
– Igazad van. A patak nélküled csendesebb lenne, a rét pedig nélkülem kevesebbet hallana a víz meséjéből.
Szellő vidáman körözött egyet Breki feje fölött.
– Akkor inkább látogassuk meg egymást gyakran! Te megmutatod a víz titkait, én pedig elviszlek egy rövid repülésre a rét fölé.
– Megegyeztünk! – nevetett Breki.
Attól a naptól fogva nem vitatkoztak többé azon, hol szebb az élet. Tudták, hogy a természet minden szeglete kincs, legyen az csobogó patak vagy napfényes rét. És amikor a víz partján egy béka és egy szitakötő nevetése csendült fel, a táj maga is mintha mosolyogva hallgatta volna őket.
