Hajnalodott, mikor az erdő mélyén szunnyadó lombok között megmozdult a csend. A rét laposára éjjel óta leheverte magát a hideg, s vastagon ráült a fűszálakra, mint a pihenni készülő fehér pillangók. A Nap még tétovázott a horizont szélén, ujjait nyújtogatva a hegyek válla fölött, de a fény csak lassan szivárgott a fák közé.
Az öreg nyírfa elsőként érezte meg a változást. Kérge alatt a nedvek elcsendesedtek, levelei megperdültek a hajnali szélben, s végül hangtalanul elváltak az ágtól. Ahogy a reggeli dér megült rajtuk, egyenként koppantak a földre, mintha valami élő hangszeren pendülne egy finom, áttetsző dallam.
A vakond, aki egész nyáron át a föld alatt gödrözgetett, most kidugta orrát a hidegbe. Hosszút szippantott a levegőből, s meglepetten pislogott a kristályosan csillogó gyepszőnyegre.
– Mi történt odafent? – mormogta. – Ez nem a szokott nedves-puha reggel… Ez valami más.
A bokor alján egy kis vörösbegy kucorgott, tollait felborzolva próbált melegedni. A világ, amit ismert, ma reggel új ruhát öltött, és ez a ruha fagyott csenddel volt beszőve.
A susnyásból ekkor halk hang emelkedett. Először csak egyetlen hosszú, vékony csilingelés, mintha valaki jégcsapokat pengetne. Aztán követték mások is – a fák ágain a hópelyhek egymáshoz dörzsölődtek, a dérrel fedett levelek susogása összeolvadt a fénnyel, ami most már nyújtotta sugarát a fákra és a rétre.
A madarak kórust alkottak, nem is szólva, csak a szárnyuk suhintásával és a lélegzetük fehér gőzpamacsával. Ahol kismadarak trillája összeolvadt az ágak recsegésével, ott született meg a fagydal első akkordja.
A réten egy apró mókus dobbantott a lábával a fagyos földre. Szőre meglebbent, ahogy meghallotta a muzsikát.
– Megérkezett – suttogta. – Elindult a tél.
Ekkor a fák mögül előlépett egy különös alak. Hosszú köpönyeg volt rajta, amely deres mohákból és jégvirágokból szövődött, léptei nyomán csendült a dér. Ő volt a Fagy Hangmestere, egy régi-régi lény, akit csak a leghidegebb napok szólítanak elő. Kezében egy pálcát tartott, amit fűszálakból, jégkristályokból és megfagyott harmatból fontak.
Egyszer jobbra intett, s a jéggé dermedő patak kezdett zümmögni, mint egy üveghangú lant. Aztán balra suhintott, s a fák között átszálló dérpára egy magasba emelkedő dallamot kezdett el dúdolni.
Minden élőlény megállt egy pillanatra. Minden szív, bundás, tollas, vagy csupasz, együtt dobbant a zene ritmusára. Mert ez volt az első fagydal – az év legelső napján, mikor a meleg még ott lapult az emlékek mélyén, s a hideg óvatosan belépett, nem bántva senkit.
A Fagy Hangmestere meghajolt, mintha nem is nekik, hanem a világnak muzsikált volna, aztán elsétált, és a saruja alatt időnként megreccsent egy-egy csillogó jégkristály.
És aznap a természet egy új hangszert tanult meg: a csendet, amely maga a zene.
Ez volt a fagy első dala. És benne volt minden – a múlt nyár illata, a jövő hópihéi és a jelen pillanat éneke.
