Volt egyszer a világon egy király s ennek egy gyöngyadta fiacskája.
Hogy im a király özvegy ember volt, az írástudók és a tátosok azt tanácsolták neki, hogy házasodjék meg, legalább lesz, a ki fűt, főz, varr és mos rájuk.
A király ráadta a fejét a házasságra s elvette a burkus király hátrahagyott özvegyét, kinek szintén csak egyetlen egy fiacskája volt: igy a király gyermekcséje mostoha kézre került, pedig a mostoha, csak mostoha s bizony nem édesszüle az.
De a fiatal menyecske még mostohánál is mostohább volt; mert mig a maga porontyára egy héten háromszor is adott tisztát, addig a király fiacskájára három hétben sem egyszer: így a kis fiú örökkön örökké piszkos, szennyes volt.
Mi dolog ez, mi dolog ez, tanakodott magában a király, hogy az ő fia mindig oly szurtos, mint valami oláhczigány purdé, végre nem állhatta szó nélkül s kérdőre vonta a feleségét, de ez elsimította a dolgot, hogy ő csakannyiszor ad erre is tisztát mint a magáéra, s ha az elpiszkolja, arról nem tehet.
Annyira, annyira, hogy az apa szivét egészen elidegenítette a saját gyermekétől és a másé felé hajlította; ugyannyira, hogy a király egészen kivetette kegyelméből a fiát s jobb szerette a felesége gyermekét, mint a magáét.
Ejh, gondolta magában a király, minek tartok én az aranyszőrü nyáj mellett drága pénzen juhászt, ha ez a gyermek olyan piszkos, – a mostoha pedig kontrázott az urának: igy a királyfiból csakugyan juhpásztor lett.
De ez még csak most került az ebek harminczadjára; mert a mostohája főtt-ételt nem küldött ki a kis juhász számára, hanem csak két hetes száraz, penészes kenyérrel tartotta, de még ezt is eczettel öntözte meg.
De a királyfi megunta már rágni az eczetes száraz kenyeret, azért egy szép napon összebeszélt Szél Pállal, úti-laput kötött a talpára s eleblábolt; a nyakába akasztotta a világot, le is út fel is út, s elbujdosott.
A mint ment mendegélt hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, egyszer egy nagy vadon erdőben estveledett el, hol se eget se földet nem látott.
Oh Istenem, gondolta magában, vajjon hol hajtom le a fejemet az éjszakai nyugodalomra, hisz itt a fenevadak is megehetnek s étlen-szomjan kell elvesznem?!
– Dehogy kell, királyfi, dehogy kell, szólt egy hang valahonnan a levegőégből, csak mászsz fel erre a fára, majd lesz itt minden, még madártojás is csigavérrel vagy pedig mandruczkő is, csak jöszte fel!
A királyfi csak ekkor tekintett fel arra a nagy fára, melynek a tövében állt, hát látja, hogy a fa tetején egy kis ház van, abban pedig ugyancsak ég ám a gyertyavilág.
A királyfinak sem kell egyéb, felmászott a nagy fára s innen aztán be a kis házba, hol egy nagy földig érő szakálú barátot talált, ki egy nagy könyvből olvasott. A nagyszakálú barát intett a királyfinak, hogy üljön le a karosszékbe s olvasson.
A királyfi sem hagyta ezt kétszer mondatni magának, hanem beült a nagy karosszékbe, felnyitott egy nagy könyvet s az olvasáshoz látott; de bár oly éhes volt, hogy majd beszakadt a két horpasza, mégis e nagy könyv olvasása közben éhséget, szomjat, fáradtságot, egy szó mint száz mindent elfelejtett.
Reggelre felköltötte a királyfit a nagyszakálú barát s azt mondja neki.
– Hallod-e te királyfi, hogyha jót akarsz, menj el ehhez meg ehhez a királyhoz szolgálatot keresni, majd megfogad az téged liba-pásztornak s egyéb dolgod nem lesz, mint idejekorán kihajtod a 100 ludat a pázsitra, este pedig hazatereled. De azok a ludak nem olyanok mint más ludak, mert mihelyest a pázsitra érnek, felszállnak a levegőégbe s valahányan vannak annyi-felé repülnek, pedig ha csak egy is hiányoznék a kerekszámból, a király itéletei láttatna a fejedre s megajándékoznának egy fővel, az pedig senki másé mint a tiéd lenne. De te ne tarts semmitől, csak a szavamra hallgass. Ne itt van ez a kis síp, csak te ezt fujd meg s a te ludaid, ha mindjárt a pokolban, vagy ennek is a fenekén volnának, mégis előkerülnek. Itt van még ez a három aranygyűrü is, tedd el jó helyre, akár a kebeledbe, akár a zsebedbe s majd mikor estvefelé hazahajtod a ludakat, a három közül a legkisebbiket kösd az ostorod végére. A királykisasszony ép ekkor hajlik ki az ablakából s majd szemébe tünik az aranygyűrü; majd szép szóval, édes beszédekkel el akarja csalni tőled; de te neked minden beszédére csak ez legyen szód és mondásod: akkor odadom az aranygyűrüt, ha a királykisasszony megmutatja nekem a két cziczi dombját. Másnap estve lúdhajtáskor szintén ezenképpen cselekedjél: a középső aranygyűrüt kösd az ostorod végére s majd ezt is, mikor meglátja a királykisasszony, szép szóval, mézes beszéddel el akarja csalni tőled; de te neked mindarra csak ez legyen szód és mondásod: akkor odadom az aranygyűrüt, ha a királykisasszony fehér mellét megmutatja. Mikor az Isten rád virrasztja a harmadik napot is, kelj föl idejekorán, hajtsd ki a ludakat, de estve, mikor hazafelé tereled a nyájat, kösd az ostorod végére a legutolsó, legszebbik gyémántos aranygyűrüt. A királykisasszony már ekkor várakozik az érkeztedre s mikor meglátja a harmadik gyémántos aranygyűrüt, imhogy a rosz ki nem töri érte: majd kéri aztán tőled szép szóval, mézes beszéddel, de mindazokra csak ezt feleld: akkor odadom a gyémántos aranygyűrüt; ha a király kisasszony megmutatja nekem fátyolos homlokát.
No jól van, ez abba maradt. Itt a királyfi elmegyen ahhoz a bizonyos királyhoz, kihez a nagy szakálu barát küldte. Köszön neki.
– Adjon Isten jó napot fölségednek!
– Fogadj Isten szolgalegény, hát mi járatban vagy?
– Szolgálatot keresek.
– Ép jókor jöttél; lúdpásztorra van szükségem: azért ha kedved tartja, megfogadlak. Három napból áll egy esztendő s egyéb dolgod nem lesz, mint száz ludat bizok az őrzésedre, reggel kihajtod a mezőre, estve pedig hazatereled; de azt jól megjegyezd magadnak, hogyha csak egy hija is lesz a kerekszámnak, nyársra huzatlak, ha pedig kitöltöd nálam a három napot, a mit kivánsz, azt adok.
No jól van, a királyfi beszegődött lúdpásztornak. Reggel idejekorán fölkelt, kieresztette az ólból a száz ludat, s kihajtotta a mezőre; de alighogy ennek a szélére értek, már a ludak gágolva felszálltak a levegőégbe s valahány volt annyifelé szállt.
A királyfi csakúgy nézett utánuk, hogy majd kinézte a szemét, de azért egyet se láthatott meg, hogy hova repült; de azért az egész dolognak oda se nézett, mert hisz hát a kis síp mire való lett volna, ha nem arra, hogy a ludakat összehivja.
Azért keresett valami árnyékos helyet, lefeküdt s aludt kedvére egész alkonyodásig: ekkor fölébredvén, fölkelt, előkereste a kis sípot, belefujt s ime! mind a száz lúd mint a parancsolat előtte termett.
A királyfi aztán hazafelé terelte a lúdnyájat, de utközben benyult a kebelébe, kikereste a három aranygyűrü legkisebbikét s azt az ostora végére kötötte. Mikor ép a rezidenczia ablaka alatt hajtaná el a nyájat, a királykisasszony ép ekkor tekintett ki az ablakán s szemébe tünik az aranygyűrü ragyogása.
A királykisasszony nem szólt semmit, hanem föltette magában, hogy lemegyen estve, majd mikor senki sem látja, a ludak pásztorához s elkéri tőle az aranygyűrüt.
A király a lúd-ól előtt várakozott a lúdpásztor érkeztére; de nem sokáig kellett várnia, mert az ime ihun jön s hajtja a ludakat. A király a kis-ajtóra állt, maga eresztette be a ludakat egyenként, olvasván: egy, kettő, három, míg csak a századikhoz nem ért. Megvolt mind a száz, egy hija sincsen a kerek számnak.
A király aztán nem szólt semmit, csak a fejét csóválta s nagy mérgesen bement a királyi rezidencziába.
Mikor már mindnyájan lefeküdtek, elcsendesültek, a királykisasszony egy nagy kendőt vetett a fejére s lement az ólba a lúdpásztorhoz.
– Jó estvét Miklós! mert közbe légyen mondva, igy hitták a lúdpásztort.
– Isten hozta a királykisasszonyt! Hát mi jóért keresett meg?
– Én biz nem egyébért, csak azért, hogy az imént láttam egy karika gyürüt az ostorod végére kötve, mutasd meg azt nekem.
Miklós kivette a kebeléből a három aranygyűrü legkisebbikét s mutatja a királykisasszonynak, ki azt a kezébe vevén, forgatja jobbra balra, illesztgeti az ujjára s mondogatja magában: be szép, be gyönyörü, eszem a lelkét! s aztán Miklóshoz fordul s kéri tőle.
– Add nekem, Miklós.
– Nem adom.
– Add nekem, a mit kivánsz, azt adok.
– Már az más. S ha megmutatja nekem a királykisasszony a két cziczi dombját, nem bánom, teljék szive kivánsága, odadom.
A. királykisasszony kivette a két cziczi dombját s megmutatta a lúdpásztornak, hát ez álmélkodva látja, hogy annak az egyik halmocskáján is egy csillag ragyog, meg a másikon is.
A királykisasszonyé lett az aranygyűrü.
No jól van, ez abba maradt. Itt Miklós másnap is kihajtotta a száz ludat a mezőre, de azok alig értek annak a szélére, szárnyra keltek s valahány volt, annyifelé repült; de bánta is ezt a királyfiból lett lúdpásztor, hisz nála volt a kis síp, mely mire való lett volna, hogyha nem arra, hogy a ludakat összehijja vele?
Azért oda se nézett a bajnak, hanem egy szép árnyékos helyet keresett, hová lefeküdt s aludt kedvére egész alkonyodásig: ekkor fölébredt, fölkelt s elővette a kis sípot, majd belefujt s ime, mind a száz lúd mint a parancsolat előtte termett.
A királyfi aztán hazafelé terelte a nyájat, utközben benyúlt a kebelébe, kikereste a középső nagyságu aranygyűrüt s azt az ostora végére kötötte. Mikor ép a rezidenczia ablaka alatt hajtotta a nyájat, a királykisasszony ép ekkor tekintett ki az ablakából s szemébe tünik az aranygyűrü ragyogása.
A királykisasszony soha világéletében még olyan szép gyűrüt nem látott s nem tudott hova lenni a csodálkozás miatt: ezért elhatározta magában, hogyha addig él is, mégis majd mikor mindnyájan lenyugosznak, lemegyen a lúdpásztorhoz s elkéri tőle az aranygyűrüt.
De hogy az egyik szavamat a másikba ne öltsem, a király maga ott az ól előtt várakozott a ludak megérkeztére, de nem sokáig kellett várnia, mert ime ihun jön Miklós s hajtja maga előtt a nyájat. A király a kis ajtóra állt, egyenként eresztette be a ludakat, olvasván: egy, kettő, három, mig csak a századikhoz nem ért. Megvolt mind a száz, egy hija sincsen a kerekszámnak.
A király, egy árva szó nem sok, de még annyit sem szólt, hanem csak a fejét csóválta, nagy mérgesen bement a királyi rezidencziába.
Itt lelkem teremtette, mikor már mindnyájan lepihentek a királyi rezidencziában, a királykisasszony egy nagy kendőt boritott a fejére s lement az ólba a lúdpásztorhoz. Köszön neki.
– Jó estvét Miklós!
– Isten hozta a királykisasszonyt! fogadja Miklós, hát mi jóért keresett meg?
– Mi türés tagadás Miklós, én biz nem egyébért, csak azért, hogy jó imént egy karika-gyűrüt láttam nálad az ostorod végére kötve, mutasd meg azt nekem.
Miklós kivette a kebeléből a gyürüt s mutatja a királykisasszonynak, ki alig győzött eltelni annak a nézésével; forgatja jobbra balra, illesztgeti az ujjára s végre megszólalt ilyeténképen:
– Hallod-e Miklós, egyet mondok, kettő lesz belőle: egy lúdpásztort nem illet meg ez az aranygyűrü, azért egy szó mint száz, add nekem, a mit kivánsz, azt adok.
– Hogyha a fölséges királykisasszony megmutatja nekem fehér mellét: nem bánom, teljék szive kivánsága, legyen a magáé az aranygyűrü.
A királykisasszony nem szólt semmit, hanem megmutatta fehér mellét a mi Miklósunknak, hát látja ez, hogy annak a mellén ott fénylik a hold.
A királykisasszonyé lett a másik aranygyűrü is.
No jól van, ez abba maradt. Miklós aztán harmad nap is kihajtotta a száz ludat a mezőre, de azok alighogy annak a szélére értek, valahány volt, annyifelé repült; de bánta is azt a mi Miklósunk, hisz nála volt a kis síp, mely mire való lett volna, hogyha nem arra, hogy a ludakat összeterelje vele? Azért fülebotját se hajtotta a bajnak, hanem helyet keresett, egy szép árnyékos helyet, lefeküdt s aludt kedvére egész alkonyodásig.
De ekkor fölkelt, a kis sípot előkereste s belefujt. Ime a száz lúd mint a parancsolat honnan honnan nem, nagy gágogások között előrepült, Miklós pedig aztán szép lassacskán hazafelé terelte a nyájat. Utközben azonban előkereste a legeslegutolsó gyémántos aranygyűrüt s azt az ostora végére kötötte.
A királykisasszony már várta a lúdpásztor érkeztét, hát meglátja az ostora végén a gyémántos aranygyűrüt, melynek a ragyogása egészen elfogta a szeme fényét. A királykisasszony nem szólt semmit, de elhatározta magában, hogy mihelyest mindnyájan lenyugosznak, lemegyen az ólba s elkéri ezt a gyűrüt is a lúdpásztortól.
A király ott várakozott az ól előtt a ludak érkeztére s mikor hazajöttek, maga eresztette be egyenként a kis-ajtón, olvasván: egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét s igy tovább, mig csak a századikhoz nem ért.
Megvan mind, egy hija sincsen a kerekszámnak.
– No kedves szógám, szólt a király, kitöltötted a három napot, kiszolgáltál egy esztendőt, most már csak az van hátra, hogy mit kivánsz?
– Nem kivánok én egyebet, fölséges uram, mint amott a szemétdombon hever egy rosz csikó, csak azt add nekem.
– Oh te bolond, mi hasznát vennéd te annak a rosz csikónak, mikor fel se tud állni a maga lábára, ha csak a farkánál fogva föl nem segitik, mikor se jártányi ereje, se formája, se kövérsége, mert csak a csontja, bőre, s aranyért se csiphetnél le két lat húst késhegygyel a tomporáról, a tarisznyádat pedig a csipejére akaszthatod, he?!
– Már fölséges uram, az nekem mindegy, akár van jártányi ereje, akár nincs, akár van rajta hús akár nincs, akár a csipejére akaszthatom a tarisznyámat, akár nem, elég az hozzá, száz szónak is egy a vége, nekem nem kell semmi egyéb, csak az a rosz csikó.
– No te bolond, válaszolt neki a király, ha már ló kell, jer az én királyi márványistálómba, vannak ott különbnél különb aranyszőrü paripák, melyek még a csillagot is lerúgnák az égről: válaszsz azok közül, a melyik tetszik.
– Nem kell nekem olyan aranyszőrü paripa, mely a csillagot is lerúgná az égről, mert nekem csak a rohadt oldalu rosz csikó kell.
– Azt nem adom. Kivánj inkább annyi pénzt, a mennyit három vasas szekér elvisz, csak a rosz csikót ne!
– Nem kell nekem az a tengernyi kincs, mert nekem csak a rosz csikó kell.
Mit volt mit tenni a királynak, egyik szavát a másikba csak nem ölthette, vagy akarta vagy nem, kénytelen kelletlen odadta a rohadt oldalu rosz csikót Miklósnak.
Itt lelkem teremtette, mikor már mindnyájan lepihentek, ehun jön ám a királykisasszony s egyenest az ólnak tartott. Mikor odaért, benyitja az ól ajtaját s beteszi azt maga után. Köszön.
– Jó estvét Miklós!
– Isten hozta a királykisasszonyt! fogadja Miklós, hát mi jóért keresett meg?
– Mi türés tagadás Miklós, én biz nem egyébért, csak azért, hogy jó imént mikor az ablakom alatt elhajtottad a ludakat, egy gyémántos aranygyűrüt láttam nálad az ostorod végére kötve, mutasd meg azt nekem.
Miklós kivette kebeléből a gyémántos aranygyűrüt s mutatja a királykisasszonynak, ki alig győzött eltelni annak a nézésével; forgatja jobbra-balra, illesztgeti az ujjára, végre megszólalt ilyeténképen:
– Hallod-e Miklós, egyet mondok kettő lesz belőle: nem illet meg egy lúdpásztort az ilyen gyűrü, azért egy szó mint száz, add nekem, a mit kivánsz, azt adok érte.
– Hogyha a fölséges király kisasszony megteszi azt, a mit mondok, hogyha megmutatja nekem fátyolos homlokát: nem bánom, teljék szive kivánsága, legyen a magáé az aranygyűrü.
Itt a királykisasszony nem szólt semmit, hanem leoldozta a fejéről a fátyolt s megmutatta Miklósnak a homlokát, hát ez csak ekkor látja, hogy a királykisasszonynak a homlokán ott ragyog ám a tündöklő nap.
A királykisasszonyé lett a harmadik gyémántos aranygyűrü is.
No jól van, ez abba maradt. – Miklós aztán másnapra kelve, odamegyen a rosz csikóhoz, kötőféket huzott a fejébe, szólitgatja, de biz az nem birt fölkelni, majd aztán megfogta a farkát s annál fogva segitette lábra állni.
Vezeti aztán nagy ügygyel-bajjal, vonczolja, húzza maga után; de a rosz csikó taktusra lépett minden félórában egyet s mig csak a királyi rezidenczia udvarából kihúzta, háromszor is elesett; de Miklós mindezzel mitse gondolt, mert a rosz csikót mindannyiszor, a hányszor csak elesett, farkánál fogva fölemelte s tovább húzta, annyira annyira, hogy nagy nehezen három nap alatt kiértek a város végére.
Mondom, mikor a város végére értek, megrázkódik a rosz csikó s olyan seregélyszőrü négylábu tátosparipa lett belőle, mint a világ s ekkor megszólalt.
– No kedves gazdám, ha te eddig engem húztál, majd viszlek én ezután, csak ülj fel a hátamra, s mondd meg nekem, hogy menjek veled: ugy-e, mint a gondolat, ugy-e mint a villámlás, vagy ahogy a legsebesebb röptü madár szállhat?
– Csak ugy édes lovam, hogy se én bennem, se te benned hiba ne essék.
A tátosparipa aztán felszállt a levegőégbe s vitte Miklóst mind addig, mig annak a fának tetejére nem értek, hol a nagy szakálu barát lakott. Mondom, hogy ideértek, Miklós megkötötte a lovát a saroglyához, maga pedig benyitott a nagy szakálu baráthoz. Köszön neki.
– Adjon isten jó napot, édes apámuram!
– Fogadj isten édes fiam! hát megjöttél, hát kiszolgáltad a három napot? nagyon jól van, nagyon helyesen van, de mielőtt a leülő helyed megmelegednék, itt meg itt van egy forrás, keresd föl azt, mosakodjál meg benne s aztán törülközzél is meg ebbe az aranykendőbe. Mikor ezt elvégezted, ne itt van ez a kis dió, nyisd fel a tetejét, majd találsz benne egy öltözet biboros-bársonyos ruhát. Öltsd fel azt magadra s eredj vissza ahhoz a királyhoz, kinél három napot egy esztendőt kiszolgáltál, mert ép most küldi el szanaszét a nagy pecsétes levelet, mert ép most dobolják ki az egész országban, hogy mindenféle herczegek, grófok, bárók, urak, urfiak, válogatott czigánylegények, hosszu süveges tótok gyüljenek össze s majd az, a ki kitanálja, hogy mi van a királykisasszony két halmocskáján, mi van fehér mellén s végtére mi van fátyolos homlokán, mondom: a ki erre a három kérdésre megfelel, azé lesz a királykisasszony, a fele királysággal, nagy meseország felével együtt. Ha nem mondom is, ugyis tudod kedves fiam, hogy te leszesz a nyertes; de még itt nincs a dolognak vége, mert aztán következik a vastagabbja, de ha a szavamra hallgatsz, ezen is szerencsésen átesel. Hát csak azt akarom mondani kedves fiam, hogy majd mikor lefektetnek a hálókamrába a menyasszony mellé, csak arra az egyre ügyelj, hogy álom ne jöjjön a szemedre, mert mihelyest elaludnál, a menyasszonyodat azért, a miért a három aranygyűrüért elárulta a titkait, két emlőjét, fehér mellét, fátyolos homlokát megmutatván, elragadják az oldalad mellől s halálnakhalálával vesztik el a tündérek. De ha három éjszaka elfolyása alatt megőrzöd, a negyediken aztán alhatol annyit, a mennyi csak a bőrödbe fér.
A királyfi megköszönvén a nagy szakálu remete tanácsát, elbucsuzott tőle keserves könyhullatások között, majd felülvén jó tátoslovára, a forrás-vizhez vágtatott. Ebben aztán megmosta képét, nyakát, fülét, fejét s megtörülközött az aranytörlőbe s ime, az arcza naptündöklésüvé, a haja pedig aranyhajjá változott.
Mikor ezzel is készen volt, elővette a kis diót, felnyitotta a fedelét, kihullt belőle az a drágalátos, szemnemlátta biboros-bársonyos köntös, melyet magára öltvén, ha eddig szép gyermek volt, de most hétszerte szebb.
Mikor ezzel is készen volt, felült jó tátoslovára s bevágtatott a királyi rezidencziába, fogadják nagy szivesen s mindjárt az első székbe ültették. Már ekkor az egész országból össze voltak gyülve a házasulandó herczegek, grófok, bárók, urak, urfiak, válogatott czigánylegények, hosszu süveges tótok, csak Miklós volt a legutolsó. De mikor ő megérkezett, tovább nem is vártak, hanem bevezették a királykisasszonyt a szobába fátyolosan, s felállitották az arany állványra, hogy annak a nézésében mindenki gyönyörködhessék, és a király megszólalt ilyeténképen:
– Herczegek, grófok, bárók, urak, urfiak, válogatott czigánylegények, hosszu süveges tótok, mind közönségesen! Hogyha nem mondom is, ugyis tudjátok, hogy mért gyüjtöttelek benneteket össze: azért, a ki három kérdésemre becsülettel megfelel: legkedvesebb s igazán egyetlenegy leányom a felekirálysággal együtt leend annak a bizonyosnak a jutalma. Ezért tehát az első kérdésem im ez: mi van az én leányom két emlöcskéjén?
Összefordul a sok uri nép, találgatják, ki ezt, ki azt mond, de senki se találta el a dolog bibéjét.
– Még egyszer kérdem, kiáltott a király ki találja azt ki, mi van az én leányom két melle bimbóján?
Ujra összefordul a sok uri nép, találgatják, ki ezt, ki azt mond, de senki se jött a dolog bibéjére.
– Még egyszer kérdem, szólt a király harmadszor is, mi van az én leányom két melle bimbóján?
Semmi válasz. Ekkor föláll az aranyhaju királyfi s azt mondja:
– Fölséges király! a királykisasszony két melle bimbóján bizony nincs semmi más, mint két ragyogó csillag.
– Kitaláltad királyfi, egy kérdésre már megfeleltél, de hát azt nem mondanád meg, hogy mi van az én leányom fehér mellén?
– Biz azon fölséges király nincs semmi más, mint a fényes hold.
– Erre is megfeleltél emberséggel, de hát azt nem találnád ki, hogy mi van az én leányom fátyolos homlokán?
– Biz azon, fölséges király nincs egyéb, mint a tündöklő nap.
– No királyfi, szólt a király, minthogy becsülettel megfeleltél mind három kérdésemre, itt van, nem bánom, legyen a tiéd egyetlen kedves leányom, a fele királysággal együtt.
A királyfi nyerte el a szép királykisasszonyt és a fele királyságot. Aztán összeadták őket s lakzit laktak. No jólvan, itt eljön az az idő is, mikor a menyasszonyt és a vőlegényt lefektették a hálókamrában a selyemágyra.
A királyfinak menten eszébe jutott, hogy mit tanácsolt neki a nagy szakálu remete; „Majd mikor lefektetnek a hálókamrába, csak arra az egyre ügyelj, hogy álom ne jöjjön a szemedre, mert mihelyest elaludnál, a menyasszonyodat azért, a miért a három aranygyűrüért elárulta a titkait, két emlőjét, fehér mellét, fátyolos homlokát megmutatván, elragadják az oldalad mellől s halálnak halálával vesztik el a tündérek; de ha három éjszaka lefolyása alatt megőrzöd, a negyediken aztán alhatol annyit, a mennyi a bőrödbe fér.”
Mondom, hogy ez eszébe jutott a királyfinak, elhatározta magában, hogy a szemét egész álló éjszaka nem hunyja be, hanem mindig ébren lesz. Egy darabig a királyfi mégis állta a sarat, de egyszer gyenge fuvalat ütötte meg az orczáját s ime, egyszerre csak elkezd nehezedni a két szemehéja, mindig jobban mindig jobban, annyira annyira hogy szépen elaludt; – de nemis csoda, mert a tündérek álomszelet bocsátottak rá s mikor reggel fölébredt, csak hülthelye a szép menyecskének; volt szép asszony, nincs szép asszony. Volt, nincs.
Ezen a királyfi szörnyen elbúsulta magát; s mint valami fekete felhő megszállta a búbánat; se étele, se itala, se nappala, se éjjele, csak szüntelen a szép asszony forgott az elméjében; örökkön örökké csak azt a ragyogó két csillagot, csak azt a fényes holdat és azt a tündöklő napot látta, melyek a királykisasszony csecsén, fehér mellén s fátyolos homlokán diszlettek.
Ezért elhatározta magában, hogyha addig él is, hogyha addig megyen is, mig a két szemével lát s mig a lába térdig el nem kopik, de mégis fölkeresi akár élve akár halva a feleségét. Ezért nyakába akasztotta a világot, kisérője volt a búbánat és elindult ország-világszerte a felesége fölkeresésére.
A mint mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy folyó partjához ért s hogyim megszomjuzott, leszállt a lováról, hogy majd iszik a vízből, hát látja, hogy az ehun hoz ám egy üvegkoporsót. A királyfinak megdobbant a szive.
Uramteremtőm mi lehet az, mi lehet az, tanakodik magában, de már akármicsoda, kifogom a vizből. Mondom, hogy elhatározta magát a királyfi, derékkötésig belement a vizbe s szerencsésen kifogta az üvegkoporsót. Majd kiviszi azt a viz partjára, fölnyitja a tetejét, hát uramfia, isten csodájára ki volt a koporsóba?! Senki más, mint a szép királykisasszony, kinek a szivébe egy nagy kés volt beleütve.
A királyfi sem rest, izibe kirántja a nagy kést a szivéből s a piros vér hármas sugárban felszökött a levegőégbe. Hej, a királyfi sem rest, izibe betömte a szúrás száját, nehogy a királykisasszony drága piros vére elfolyjék. Aztán addig öntözgette, addig csókolgatta, hogy az ifjú királyné életre jött, lélekzetet vett, majd felnyitván szemét, felült az üvegkoporsóban.
Aztán a királyfi izibe font egy gunyhót zöld galyakból, aratott bele fris füvet s a feleségét arra lefektette.
No jól van, mikor az ifju királyné felgyógyúlt, azt mondja az urának:
– Édes szivem, szép szerelmem! Itt meg itt van egy város s annak a kellős közepén van egy bót. Eredj el te abba a városba s keresd fel azt a bótot. Jobbról az ajtószegben üveg alatt árulják a királynak való posztót. Végy te abból egy egész öltözet ruhára valót s egyúttal varrasd is meg egyszerre; de arra az egyre vigyázz, hogy a posztónak két árát fizesd. Eleinte nem akarnak neked abból mérni, de csak ezt a kis czédulát, melyet ezennel át is adok, mutasd meg a bótosnak, majd mér akkor, akár az egész véget is odadná. Majd meginvitál téged az a bótos ebédre, te pedig fogadd azt el s egyél-igyál, lakj jól, de ekkor meg csak arra az egyre vigyázz, hogy valahogy az isten szerelmeért el ne találj aludni; mert ha elalszol, mind neked, mind nekem végem van.
Mikor az ebédnek vége lesz, te is invitáld meg ide a bótost szintén ebédre. Majd eljön az. Ételre italra semmi gondod ne légyen, mert majd lesz az is egész dögével. S ha megtudod azt állni, hogy ezen az ebéden sem alszol el, akkor örökre boldogok leszünk, különben még azt a fényes napot is feketének látod s beborul a mi nappalunk.
A királyfi erősen kötötte az ebet a karóhoz s égre földre igérte, hogy azonképen cselekszik.
No jól van, itt a királyfi bemegyen abba a bizonyos városba s ott fölkeresi azt a bizonyos kalmárt. Fogadják nagy czeremoniával, hajlongnak előtte jobbra is, balra is; s kérdik tőle hárman is egyszerre, mivel szolgálhatok, mivel szolgálhatok?
– Ott van ni, jobbról abban a sarokban üveg alatt posztó, abból akarok venni, szólt a királyfi.
– Abból kérem alásan nem lehet, mentegetődzött a bótos, mert abból csak királyoknak szabad adni.
– Ehj, dehogy nem lehet, dehogy nem, csak olvassa el ezt a kis czédulát! S ezzel a királyfi odadja azt a bótosnak.
Mi volt arra a czédulára irva, mi nem, azt egész bizonysággal nem merem állitani, elég az hozzá, hogy alighogy a kezébe vette azt a bótos, bezzeg nem mondta azt, hogy abból nem adhatok, mert azt csak királyoknak szabad viselni, hanem ezt kérdezte:
– Mennyi tetszik?
– Csak egy öltözetre való.
– Itt van kérem alásan.
– Mi az ára? kérde a királyfi.
– Minden rőf 100 forint.
– Itt van, tegye el, két annyit fizetek érte.
A bótosnak csak ez kellett, csak ennek örült, azért a királyfit megmarasztotta ebéden. Hamis magyar volt ez a bótos, mert az ebédnél tizenkét tányér levest, tizenkét vetett galuskát, tizenkét porczió pecsenyét, szóval mindenből tizenkét tizenkét ember részét ette meg s még ekkor se lakott jól s aztán a hegyébe egy akó bort öntött be egy hajtókára.
A királyfi csak nézte csak nézte, hogy mit csinál ez az ember; azaz biz ő kegyelme csakúgy hunyorgatott rá, mert mintha álomporos bort ivott volna, elkezdett a szemhéja nehezedni s már már bóbiskolt; de honnan honnan nem, egyszer csak felfricskázták az orrát s ekkor tért magához, hogy nem szabad szundítani.
Fölugrott ültéből s aztán le s fel járkálni kezdett a szobában, de a teste mintha ezer mázsa lett volna olyan nehéz volt, hogy alig birta s mintha ólom lett volna, húzta lefelé; de mégis erőt vett magán s megállott a bótos előtt.
– No bótos-uram, ha kelmed engem igy megvendégelt, igy jóltartott, tán az én szives meghivásomat sem veti meg s egy tányér levesre szivesen látom ide meg ide, ebbe meg ebbe a rezidencziába.
A bótos hogy hogy nem, ráadta a fejét s mikor már a királyfi uj ruhája is készen volt, melyet az magára öltött, mindketten felültek a maguk paripájára s elvágtattak. Mindenütt a merre csak mentek a népség megsüvegelte őket, a gazdag kalmár pedig pénzt szórt közéjök. A királyfi sem akart kisebb ember lenni mint amaz, ő is benyúlt a zsebébe, hogyha találna benne egy-két krajczárt, hát uramfia a zsebe telisded tele volt aranypénzzel s mentül jobban szórta azokat a népségek közé, sohse fogyott, hanem annál jobban szaporodott. A kalmár csak ezüstpénzt hajigált, a királyfi pedig aranypénzt. Mikor pedig a várta előtt elmentek volna, az őrtálló katona fegyverrel tisztelgett elöttük.
Igy aztán nagy tisztesség között kiértek a városból s elértek arra a helyre, hol a királyfi gunyhója állott; de uramfia, itt most nem gunyhót találtak, hanem tizenkét kontignácziós királyi rezidencziát, melyben csakúgy szólt a muzsika, hogy jobban se kellett.
A királyfi aztán bevezette a vendégét a rezidencziába. Ajtó magától tárult elöttük s magától csukódott be utánuk. Keresztülmenvén 12 szoba során, az ebédlőbe értek. Sehol egy lelket sem láttak, pedig az asztal két személyre megvolt teritve.
Itt felpattan az ajtó s az asztalon terem a leves. Tizenkétszer tele merte a kalmár a levest, s az a tálból nemhogy fogyott volna, de egyre szaporodott. A leves után az asztalon termett a hús s igy sorba, vége-hossza nem volt a papos ebédnek. S a kalmár ugy jóllakott, hogy a füle kétfelé állt s csakugy fújt mint a bika, de hát még mikor az egy akó bort beköpte, akkor ép ugy televolt mint a felfújt duda.
Mikor az ebédnek vége lett, egy karika gyűrű leesik az asztalra, s egyet fordul, kettőt perdül, leánynyá válik s elkezd a szoba közepén tánczolni. Utána leesik a másik karika gyűrű is az asztal kellős közepére. Ez is egyet fordul, kettőt perdül, leánynyá válik s elkezd a szoba közepén tánczolni.
Egy kevés idő mulva leesik a harmadik karika gyűrű is s ez is egyet fordul, kettőt perdül, leánynyá válik s elkezd a szoba kellős közepén tánczolni. Szép leány volt az első kettő is, de a harmadiknak egyik se lehetett mégcsak fia se, olyan kimondhatlan gyönyörves volt. De a mint sürögtek-forogtak a leányok, a szelet a királyfira hajtották, mitől az ugy elaludt, hogy harmad napig se ébredt föl.
De tán jobb lett volna neki soha föl nem ébredni, mert egy szó mint száz, bezzeg nem a tizenkét kontignáczios királyi rezidenciában találta magát, hanem abban a kis gunyhóban, a melyet maga font.
De még igy is hagyján lett volna a dolog, csak a szép királyné ott feküdt volna az oldala mellett, hanem az asszonynak se hire se neve s csak már egy kis nyomot hagyott volna maga után, a merre ment és a merre kereshette volna; de sehol semmi.
Ismét volt szép asszony, nincs szép asszony; volt, nincs. Elment, eltünt örökre, messze messze szép tündérországba; mert tovább neki aztán nem volt ott maradása, mert férje-ura másodszor sem tartotta meg igért szavát.
Szép tündérország aranyhidjára aztán a királyné kifaragtatott egy emberi alakot, mely senki mást nem ábrázolt, mint őt magát; két keble bimbaján ott volt a két ragyogó csillag, fehér mellén a fényes hold s fátyolos homlokán a tündöklő nap, melléje pedig egy katonát állittatott, hogy azt a bizonyos embert, a ki e mellett a kőbálvány mellett letérdepel s imádkozni kezd, tüstént kisérje be az ő színe elé.
No jól van ez abba maradt. Itt az árván maradt királyfi országról országra bujdosott; se testének se lelkének nem volt nyugodalma sehol sem, egyszer ugyanazon erdőbe ért, a melyben lakozott fa tetején a nagy szakálú remete.
A királyfi aztán fölkereste azt a bizonyos fát, a melynek tetején terült el a nagy szakálú remete kis háza. Fölmászik a fára nagy nehezen, benyitja a remetére az ajtót s köszön neki.
– Isten jó nap, öreg apám!
– Fogadj isten, édes fiam, hát újra megjöttél!? Ugy-e megmondtam, hogy három éjszaka lefolyása alatt ne aludjál el, he!? Elaludtál, nem fogadtál szót, most már szenvedned kell; de a tátosparipádra se gondoltál, mert azt se tudod, hogy a világ melyik zegében vagy zugában van. De ha a szavamra hallgatsz, még egyszer feltalálhatod kedves hites párodat, mert az a tündérek seregében szolgál. Ne itt van ez a rosz kötőfék, meg ez a sut-bot, majd hasznát veszed még mind a kettőnek. Hogyha kiérsz erre meg erre a keresztútra, vedd elő a kötőféket, rázd meg azt háromszor, majd előkerül a tátosparipád. Aztán ülj fel rá s keresd föl szép tündérországot. Mikor szép tündérországnak ép határára érsz, két sárkánykigyó állja utadat s nem akarnak keresztül ereszteni a rézhídon; de te ekkor ne cselekedjél egyebet mint ennek a sut-botnak parancsold, csak ezt szólitsd, hogy csináljon utat s fizesse le a vámot. Majd megfizet az, ne félj, majd beeresztenek aztán. Mikor egyszer bejuthattál szép tündérországba, vesd el a botodat, ereszd el a lovadat, hogy hagyj menjen legelni a selyemrétre. Aztán a rézhídtól kezdve, egész az aranyhídig, hogy a tündérek megszánjanak, térden állva kell menned. A hídon van egy emberi alak kőből kifaragva s hogyha nem mondom is, hogy kit ábrázol, majd megmondja azt neked a te szived. Ez előtt a kőbálvány előtt el ne menj a nélkül, hogy egy „Miatyánk”-ot el ne mondj. S a többi aztán magától jön.
A királyfi harmadszor is elbúcsúzott a nagy szakálú remetétől, megköszönvén a hozzája való szives jó akaratát, nagy ügygyel-bajjal lemászott a fáról s fölkereste azt a bizonyos kereszt-utat, melyet a nagy szakálú remete mondott. Mikor odaért, megállt a kereszt közepén, elővette a rosz kötőféket s megrázta háromszor. Ime! ehun jött ám a széltől fogantatott tátosparipa hangos nyeritéssel, melytől a világ mint valami harang háromszor kondult meg.
– Hipp hopp! itt vagyok kedves gazdám, csak ülj fel a hátamra, mert ha nem mondod is, ugyis tudom, hogy hova igyekszel.
A királyfi aztán felült a tátosparipa hátára, mely felszállt a levegőégbe s mint a legsebesebb zúgó fergeteg megindultak szép tündérország fölkeresésére.
Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveg hegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer valahára mégis elértek szép tündérország határára.
Egy rézhid vezetett az országba, de a melyen két lánczos sárkánykigyó állt őrt és semmi teremtett állatot be nem eresztett: igy biz a királyfiban sem tettek különbséget.
Hej, a mi Miklósunk sem rest, előveszi a sut-botot s parancsolja neki, szót szólván: „Üsd-verd édes botocskám” s az hol az egyikre, hol a másikra akkorákat huzott, hogy csakugy csittegett-csattogott, pifegett-püfögött, a hátukon.
A két fenevad sem tudta a dolgot mire vélni, szaladásnak eredtek s bebújtak a híd alá. Mig innen ujra kijöttek, addig a mi Miklósunk akár kétszer is átmehetett volna a rézhídon bántatlanul. Mikor aztán a királyfi benn volt, elvetette a sut-botot, s az mintha puskából lőtték volna ki, megindult hazafelé s megsem állt addig, mig a nagy szakálú remete ajtó sarkába, a maga helyére nem állott; – a tátosparipának pedig kivette a fejéből a kötőféket, megütötte vele háromszor s az, mintha parancsolták volna neki, megsem állt addig, mig a selyemrét kellős közepére nem ért.
A királyfi aztán ismét ugy maradt mint az ujjam s ekkor a két térdére esett s térdenállva megindult az aranyhíd-felé, egész hét álló esztendeig csuszott-mászott. Hét esztendő mulva nagy nehezen a hídhoz ért, hát csak ekkor látja, hogy ott kőből van kifaragva az ő kedves felesége, s még nagyobb igazság okáért a két csillag, hold és nap is ki voltak faragva rajta. Akár mondta, akár nem a nagy szakálú remete, hogy essen térdre előtte, térdre esett ez ugyis s imádkozott.
Meglátja ezt az a katona, a ki ott sírbakot állt. Ennek sem kell egyéb, nyakon csípi azt a koldus-forma embert, a ki ott térdepelt s egyenesen az ifjú királyasszony elé vitte.
Mind a királyfi, mind a királyasszony azonnal felösmerték egymást s most már igazán azt mondták egymásnak: „Én a tiéd, te az enyém, ásó-kapa se választ el egymástól.” A tündérek is ennyi igazság és hűség láttára megszánták a királyfit s ki fogta neki aztán legjobban pártját, mint azok? egyik azt a koldus-forma köntöst húzta le, másik fördőt készitett a számára, a harmadik megförösztötte és igy sorba mig csak a királyfi tetőtől talpig újba nem volt öltözve.
S minthogy szép tündérországban csak az lehet a király, a ki legszebb, már pedig a mi Miklósunknál senki fia sem volt különb legény, őt királyuknak megválasztották, királynénak pedig a feleségét, kinél szépségre jóságra nézve senki sem volt különb; mert a két csillag ismét ragyogni kezdett a két emlőjén, a hold fényleni kezdett fehér mellén és a nap, mint valami arany korona kisütött a homlokán. Kik még most is királykodnak, hogyha meg nem haltak.
(Merényi László: Dunamelléki eredeti népmesék)