Pöttöm Panka egy ragyogó tavaszi reggelen az ablaknál üldögélt, arca egészen nekisimult az üvegnek. Az orgonabokrok már bimbózni kezdtek, a méhek zümmögtek a kertben, s a levegő virágillatot lehelt. Az egész világ egyetlen nagy sóhajnak tűnt, puha, illatos, remegő várakozásnak. A falu szélén laktak, a kicsi, mohás tetejű ház mögött végtelen rét nyúlt el, amelyet a tavaszi szél simogatott.
Ahogy Panka elnézett a messzeségbe, hirtelen valami különöset látott. A rét felől emelkedő porfelhő észrevétlenül alakot öltött. A felhőben hosszú sörények lobogtak, paták doboltak, és a fűszálak meghajoltak alattuk. A szélből – igen, a szélből! – lovak vágtattak elő, átlátszó testük alig hagyott nyomot, de mégis valóságosabbak voltak, mint Panka álmaiban bármikor.
Lélegzetvisszafojtva futott ki a kertkapun, cipője belemerült a friss, harmatos fűbe. A szél lovai nem voltak nagyobbak nála, talán az ő kedvéért öltöttek pöttöm alakot.
– Várjatok meg! – kiáltotta.
Az egyik szél ló, akinek sörénye mintha vattacukorból készült volna, hirtelen megfordult. Szemei ragyogtak, mint a holdsarló, és odaügetett Pankához. Megállt előtte, fejét biccentette, mintha azt mondaná: „Gyere csak!”
Panka nem tétovázott. Felkapaszkodott a ló hátára, ami meglepően puha volt, mintha levegőn lovagolna. A ló megrázta magát, s egyetlen ugrással már a levegőben szálltak, a másik három szél ló mögöttük vágtatott, könnyedén, hangtalanul, mint ahogy a felhők úsznak odafenn.
A falu hamar eltűnt alattuk, a rét, az erdő, a patak mind egyfajta álomszerű festményként nyúlt el. Panka nevetett, haja összevissza csapódott a szélben, karjait kitárta, mintha ő maga is szélből lenne.
Végül egy különös tisztásra érkeztek, amit még soha nem látott. A fű kékes színben csillogott, a fák meg mintha táncoltak volna. A levegőt hárs aroma és mézillat lengte körül. A szél lovak megálltak, és Panka talpra szökkent.
Előtte három gyerek állt. Mindegyikük más-más népből való volt: az egyiknek a bőre napfény színű volt, a másiké olyan sápadt, mint a hóvirág, a harmadik szeme pedig csillogott, akár a csillagos ég. Mosolyogtak, és meghajoltak.
– Te is láttad a szél lovait – mondta a legidősebb. – Csak azok jönnek el idáig, akik hallják a szelek dalát.
– Én csak az ablaknál ültem – felelte Panka. – És akkor megláttalak benneteket.
A gyerekek megfogták a kezét, s együtt elindultak a tisztás közepén álló, csipkés lombú fa felé. Ott megbújt egy kis ház, amely inkább fészeknek tűnt. A lombok között madarak trilláztak, s alatta apró virágok nyíltak, amelyek arcra emlékeztettek Pankát – mintha minden virág egy régi történetet suttogna.
– Ez itt a Barátság Ligete – mondta a leányka, akinek a nevét Panka még nem is tudta. – A szél hozza ide azokat, akiknek a szíve kíváncsi, de igaz. Akikben benne lakik az álom, s még nem felejtettek el játszani.
– És miért hoztatok ide engem? – kérdezte Panka.
– Mert te kérdezni mertél – felelte az egyik fiú. – Mert nem bújtál vissza az ágyad alá, hanem utánunk futottál.
Így történt, hogy Panka aznap barátokra lelt: a világ különböző vidékeiről érkezett gyerekekre, akiket mind a szél lovai hoztak. Együtt játszottak, meséltek, nevettek. Estefelé, mikor a hold megvillant az égen, a szél lovak megint megjelentek.
– Itt az idő – súgta az egyikük.
Panka búcsút intett barátainak, megígérve, hogy ha újra fújni kezd a mese-szél, ő készen áll majd visszatérni.
A ló hátán Panka lehunyta a szemét, és ahogy a szél susogása betöltötte a fülét, valami meleg és könnyű érzés költözött a szívébe. Amikor reggel felébredt, alig tudta eldönteni, álmodta-e mindezt. De a párnája mellett egy apró fűcsomó hevert, amely a Barátság Ligetéből származott – és Panka tudta: aznap valóban a szél hátán lovagolt.
