Az álmodozó almafa

Volt egyszer egy régi, kopottas iskola egy kis falucska szívében, ahol a vörös cseréptető alatt kacagás és suttogás keveredett az őszi szél hangjával. Az iskola udvara kövezett volt, apró, repedezett kövekkel borítva, de a tér közepén egy vén, terebélyes almafa emelkedett, méltósággal, s mintha örökké álmodozott volna.

Ez az almafa már akkor is ott állt, amikor a falu legidősebb tanítónénije még első osztályba járt. Hosszú, vastag gyökerei úgy kapaszkodtak a földbe, mint egy sok titkot őrző nagymama ujjai a varrótűbe. Ágaiban madarak fészkeltek, levelei között nyáridőnként gyerekek kerestek árnyékot, ősszel pedig édes, ropogós almák potyogtak le róla, hogy mókás tízóraik és csillogó szemek részeivé váljanak.

De ez az almafa különleges volt. Nemcsak árnyékot és gyümölcsöt adott, hanem szívében egy kívánságot hordozott – egy vágyat, amit senki sem hallott soha, csak a szél, ha igazán figyelt.

Minden évszakban figyelte a gyerekeket: ahogy futnak, nevetnek, vitáznak. És mikor egy-egy tanítás után az udvar elcsendesedett, ő magában azt suttogta:

– Bárcsak örökké nevetnének körülöttem!

Mert az almafa a gyerekek nevetéséből merített erőt. A kacagásuk olyan volt számára, mint eső a száraz földre. Amikor nevettek, az ágai könnyedebben hajladoztak, levelei zöldebben ragyogtak, és az almái – ó, az almái – még édesebbé váltak.

Egy szürke, októberi reggelen azonban valami megváltozott. Az iskolaudvar csendes volt. A gyerekek árnyként suhantak ki a teremből, lehajtott fejjel, nevetés nélkül. Az almafa megborzongott – hisz’ az ő érzékei nem csak a szélre és napra, hanem a gyermeki jókedvre is érzékenyek voltak.

Aznap csak egy kisfiú maradt a fa alatt: Danika. Sovány volt, szeplős, barna hajú. Térdén színes folt mesélte, hogy elesett, és lehajtott vállai azt súgták, valami bántja belülről is.

Leült a fa tövébe, letette a hátizsákját, és csendben üldögélt. Az almafa megpróbált csendben susogni hozzá, megcirógatta arcát egy elszáradó levéllel, de a fiú nem figyelt.

– Bárcsak tudnám, hogyan vidítsam fel – gondolta az almafa. És akkor váratlanul, pici kis reccsenés kíséretében az egyik ágról egy alma pottyant le pontosan Danika mellé. De nem akármilyen alma volt az: sötétpiros, fényes, mintha apró csillagokat rejtene magában. A kisfiú észrevette, elmosolyodott.

– Nahát! Milyen szép! – suttogta, majd beleharapott.

Abban a pillanatban valami meleg, kellemes érzés futott végig rajta, mint amikor anyukája öleli meg altatáskor. Az alma mintha nevetést csempészett volna a szívébe.

Másnap Danika már egy kislánnyal együtt ült a fa alatt, és együtt nevetgéltek. Harmadnap hárman lettek, aztán négyen. Hétről hétre egyre többen tértek vissza az almafa oltalma alá. Játszottak, beszélgettek, és mindig akadt egy-egy édes, ragyogó alma, amely meghallotta a szívük gondját, és ízével felvidította őket.

Az iskolaudvar megint megtelt nevetéssel, és az almafa tudta: ez volt az ő varázsereje.

És ha valaki ma arra jár, és szélcsendes délutánon megáll az iskolaudvaron, talán hall valamit – halk, örömteli sóhajt a fáról, ahogy megint elégedetten áll, telten és ragyogón, gyerekek kacagása közt.

Mert az álmodozó almafa már nem csak álmodik – hanem él a nevetésben.