A dióhéj-kapitány

Egy langyos tavaszi délutánon Tomi a patakparton guggolt, szemei le nem vették a kezében tartott apró hajóról. Egy nagy szemű dió héját faragta ki gondosan, vékony gallyacskából árbocot állított bele, és egy piros zsebkendő csücskéből vitorlát rögtönzött. A kis hajónak orránál fehér csigaház díszelgett, úgy nézett ki, mintha ezredesek aranypitykéje lenne.

– Kész vagy, Dióhéj Kapitány – súgta mosolyogva Tomi, s tenyeréről vízre bocsátotta a kicsiny járművet.

A patak felszíne csillogott a lemenő nap fényében, ahogy a hajó ringatózva elindult lefelé. Tomi guggolva követte tekintetével, míg csak el nem tűnt a bokrok között. Már épp indult volna vissza a ház felé, mikor halk koppanást hallott. Visszanézett, de nem látott semmit – csak a patakon elúszó dióhéjat.

Ám a dióhéj ekkor megrezzent, kiemelkedett belőle egy apró alak, fején papírcsákó, vállán fehér fonalból készült kabátocska, mellén gesztenye-gombokkal.

– Én volnék a Dióhéj Kapitány! – harsogta vékony, csengő hangon a figura. – A világ vizeire vágyom, de nincsen legénységem. Te nem jössz velem, ugye? Emberfiának száraz a lába.

Tomi ámulva nézett rá, szája tátva maradt.

– Te… te beszélsz? És… mozogsz?

– Naná! Egy igazi kapitány beszélni is tud meg parancsolni is! De egyedül mit sem érek. Kellenek barátok, akik feszítik a vitorlát, kormányozzák a hajót, és dudát fújnak vihar idején.

– És én hogyan segíthetek? – kérdezte Tomi, már féltérdre ereszkedve a parton.

– Keress nekem legénységet! – kiáltotta Dióhéj Kapitány, miközben a patak lassan beljebb sodorta a hajót. – Tündérek, bogarak, mókusok – mind számításba jöhetnek. A Dióhéj Nagy Kalandra indul!

Tomi egy pillanatra habozott, majd szaladt a közeli erdőbe. Először találkozott Bözsi nénivel, a békakirálynővel, aki a nádas sarkánál pihent.

– Kérem szépen – szólította meg udvariasan Tomi –, nem volna kedve egy kalandos hajóútra? Dióhéj Kapitány legénységet keres!

Bözsi néni hunyorított egyet, s halkan kuruttyolt.

– Csak ha én lehetek a hajószakács. Van egy kitűnő algapuding-receptem!

Tomi bólintott, és követte tovább az ösvényt. Egy kidőlt fatörzs mögül előbukkant Fickó, a sárga bundás mókus, aki mindig szeretett ugrálni és mókázni.

– Hajó? Patak? Víz? – rikkantotta Fickó. – Nem szeretem a vizet, de ha van kaland, benne vagyok! Legyek én a vigyázó – fent az árboc csúcsán!

Harmadiknak Mici cica jelentkezett, aki különös okból megtanult dudálni – talán mert sokat játszott egy kidobott biciklivel, aminek megmaradt a dudája.

– Én fújom majd a vihardudát! – jelentette ki, és halkan fújt egyet: “Tööő!”

Tomi szépen egyenként bemutatta őket a Dióhéj Kapitánynak. A kis hajó ekkor sorjában mindenkit fölvett: Bözsi néni uszonyaival evezett, Fickó kapaszkodott az árboc végébe, Mici a hajóorrban foglalt helyet.

– Indulás! – rikoltotta Dióhéj Kapitány. A hajó dőlt egyet, vitorla dagadt, s a patak gyorsabban vitte őket az erdő mélye felé.

Tomi csak állt a parton, egészen addig, míg a hajó el nem tűnt a kanyarban. Tudta, most kezdődött el a Dióhéj Kapitány igazi utazása.

És bár a hajót már nem látta, minden nap eljött a patakhoz, és várt, hátha új hírt hoz a víz. Néha talált egy gesztenyegombot a parton, vagy hallott távoli dudálást a fák között.

Mert ha az ember igazi kapitányt indít el a patakra – az mindig hazatalál.