Amikor az első őszi falevél lehullott a gesztenyefáról, Emmi nagymamája elővette a színes fonalakat. Őszillatú délután volt: a szobában almás pitétől illatozott a levegő, az ablakot pedig lusta napsütés simogatta. A nagymama a hintaszékében ült, kezében két kötőtű sercegett, mint valami halk tűzropogás.
– Ez a sál különleges lesz, Emmike – motyogta, s közben egy élénkpiros hurkot vetett a sötétkék alapra. – Minden kacaj színt hagy benne.
– Hogy érted azt, mama? – Emmi térdére támasztotta az állát, szemét pedig nagyra nyitotta, mintha egy varázslatot figyelne épp megszületni.
– Hát úgy, drágám, hogy ez nem akármilyen fonál – válaszolta a nagymama sejtelmes mosollyal. – Ezt akkor fontam, mikor még a te anyád is ugróiskolát játszott a járdán. Minden kacagásuk beleolvadt. Miközben kötök, a nevetések újra felcsendülnek a szálak között.
Amikor a sál végre elkészült, Emmi nyakába tekerte az első őszi napon, amikor az óvodába ment. A sál nem volt se hosszú, se különösebben meleg, de mintha napsugarat szőtt volna bele a nagymama: meleget adott, és szívet melengető illata volt. A fonalak között átfutottak a színek – hol napsárga, hol almapiros villant meg, mintha apró pillangók tanyáztak volna rajta. És mintha mindig egy picit változott volna – hol pöttyös lett, hol csíkos, attól függően, Emmi milyen kedvű volt éppen.
Az első napon, míg a többiek kint játszottak az udvaron, Emmi a sálat simogatta a padon.
– Milyen szép! – szólalt meg hirtelen valaki. Hanna volt az, a csoport leghalkabb kislánya. Sosem szokott mások játékába belefolyni, de most a szemét le sem vette a sálról.
– Megfoghatod – ajánlotta Emmi. – A nagymamám kötötte. Minden nevetés belemegy, ha rajtad van!
Hanna megfogta a sál végét, s ahogy köré tekerte, alig hallhatóan kuncogni kezdett. A színek mintha világosabbak lettek volna – egy halvány bíborból eleven piros lett.
– Ez… csiklandoz! – kuncogta Hanna, aztán felkiáltott: – Emmi, ez tényleg nevet!
A hangjuk odavonzotta Mátét is, aki éppen homokvárat épített egyedül. Ő is kérdezett, ő is megérintette. És akkor már szólt a nevetés hármasban: egyre hangosabban, egyre göcögősebben kacagtak, a sál meg megszédült a sok színtől.
Másnap Emmi vitte magával újra – s ettől kezdve nem telt el nap, hogy valaki ne kérte volna el egy pillanatra a nevető sálat. Volt, aki csak szomorkás volt, de pár másodperc csoda után már mosolygott. Volt, aki hangosan kiabált a játékon, aztán elcsendesedett, mikor a nyakába került a puha fonál.
Egy idő után már Emmi se tudta megmondani, milyen színű is pontosan a sál. Minden nap másmilyennek látszott, egyszer narancsszín naplemente, máskor sáros-tavaszi földbarna vagy égkék, mint a nevetések után elcsendesedő udvar.
Egy reggel, amikor az udvar már dérrel volt hintve, és a fák kopaszon néztek az égre, Emmi különös dolgot vett észre. A sál úgy tűnt, mintha kicsit nagyobb lett volna, mint ősszel. Mintha a kacagások nemcsak színt adtak volna, hanem formát is.
Otthon elmesélte a nagymamának.
– Nézd csak, mama! A sál már majdnem olyan hosszú, mint én vagyok!
– Hát persze, hogy nő – biccentett a nagyi mosolyogva. – Hisz a nevetés is nő, ha megosztod másokkal. És ha egy sál ennyit hall, bizony meg is nyúlik tőle.
Emmi csak bólintott. Már meg sem lepődött. Csak másnap reggel óta mindig vitt egy darab papírt is az oviba, hogy a gyerekek leírhassák rá, min nevettek. A papírokból lassan, mint egy új takaró, egy nagy könyvnyi kacagás lett.
És attól kezdve, ha valaki új jött a csoportba, nem a nevét kérdezték először – hanem csak ennyit mondtak:
– Szólj, ha éppen nevetsz! Hadd nőjön tovább a sál!
És nőtt. Nőtt, míg egyszer annyira hosszú lett, hogy az egész csoport körbeállhatta, és még mindig maradt belőle egy darab, amit visszatekertek Emmi nyakába. Azóta nemcsak őt, hanem mindenkit egy kicsit összefogott. És amikor nevetni hallották a csoportszobában, néha úgy tűnt, maga a sál kuncog csendesen – elégedetten, színekbe csavarva a világot.
