A színes ceruzák tánca

Egy napsütötte délutánon, amikor a csendes óvoda sarkában csak a madarak csiripelése hallatszott, különös dolog történt a Nagy Rajzos Fiókban. A ceruzák, amik máskor békésen hevertek egymás mellett, most éppenséggel veszekedtek.

– Én vagyok a legfontosabb! – feszítette ki magát Piros, akinek hegyes orrára még egy aprócska piros petty is ragadt egy korábbi színezésből. – Nélkülem nincs szív, nincs alma, és nincsenek virágok a rajzon. Ugye belátjátok?

– Ugyan már! – fortyant fel Kék, s szinte hullámzott a hangja, mint a tenger. – Én vagyok a legszebb! Azt hiszitek, mi lenne az éggel, nélkülem? A vizek? A felhők árnyéka?

– Ne légy nevetséges. – szólalt meg elegánsan Zöld és kényelmesen megtámasztotta magát a fiók falának. – A fű, a fák, a levelek… mind-mind velem kelnek életre. Én vagyok a természet maga!

A többi ceruza egy pillanatig csöndben figyelte a vitázó hármas csoportot, de aztán felbőszültek.

– Sárga vagyok, ragyogok! Hogy lehet nyár nélkülem? Ki más tud napot rajzolni úgy, hogy a papír is felmelegedik tőle? – csillant meg Sárga önérzetesen.

– Ti mind csak kiabáltok, – mormogta a Barna ceruza mély, komoly hangon – de próbáltátok-e már egy fa törzsét Sárgával színezni? Vagy földet Zölddel?

A lila, a rózsaszín, a fekete és a narancssárga is mind-mind bekapcsolódtak a vitába. A fiókban szinte zúgott a hangzavar, még a radír is bebújt a hegyező mögé, hogy ne hallja.

A ceruzák annyira belemelegedtek a vitába, hogy észre sem vették, amint a gyerekek beléptek a terembe. Csillogó szemekkel közeledtek az asztal felé, és már nyúltak is értük.

– Nézd, Emma, rajzoljunk egy varázslatos kertet! – kiáltotta Peti, és már húzta is a fiókot.

A ceruzák döbbenten hallgattak el. Egy pillanat alatt mindenkiért nyúlt egy gyerek, és hamarosan Piros egy virág szirma lett, Zöld a levele, Barna a szára, Sárga a közepének napsütése.

Kék egy tó felszínén hullámzott, mellette lila halacska fickándozott, rózsaszín vízililiom lebegett a part közelében. Még a Fekete is hasztalannak tűnőlőtt addig – most kontúrokat adott a háznak, fák árnyékát rajzolta meg.

A ceruzák döbbenten figyelték, miként fonódnak össze a színek a rajzot tartó fehér papíron. Egyedül egyik sem volt elég – de együtt… együtt valami csodát alkottak.

Később, mikor a gyerekek uzsonnázni mentek, a ceruzák némán feküdtek a fiókban. A vita zaja helyett csend volt, de ez a csend békés volt, mint egy meleg takaró.

– Talán… együtt vagyunk a legszebbek. – suttogta Piros.

– Azt hiszem, ez igaz, – bólintott Zöld, miközben egy hajszálnyit közelebb húzódott Kékhez.

És attól a naptól kezdve a fiókban többé nem volt veszekedés. Csak színek – sok-sok szín – akik tudták: minden vonal, minden folt, minden kép közösen válik varázslatossá.