A nyár első igazi forró napján, amikor a kánikula – vagyis a perzselő hőség – első lélegzete végigsiklik a tájon, a tó még alig hallhatóan szuszog a párás hajnalban. A víz felett lebegő harmatpára a hideg éjszakai levegő és a meleg reggeli napsugár találkozásából születik, de alighogy a Nap előbújik, elillan, mintha sosem létezett volna.
Lili, a kíváncsi kislány minden hajnalban elsőként lép a stégre, erre a tó fölé nyúló keskeny fapallóra. Amint rálép, a deszkák más-más ritmusban nyikordulnak.
– Hallottad, Nagyi? Ma mélyebb hangja van ennek! – kiáltja izgatottan.
– A fa is beszél, csak figyelni kell rá. – mondja mosolyogva a nagymama.
A stég résein átszűrődő fény kicsiny szikrákat szór a hullámokra. Amikor Lili először látja a fodrozódást – a szél keltette szabálytalan, apró hullámok játékát –, rögtön kérdez:
– Miért táncol így a víz?
Nagyi pedig felel:
– Mert a szellő ujjheggyel simogatja a tó arcát.
Egy nagy levegő után Lili elrugaszkodik; a csobbanás frissítőn öleli körbe. A kislány kacagva bukkan fel.
– Mint ezer apró gyémánt! – kiáltja boldogan a napfényben szikrázó cseppekre, miközben a közeli rétről feltűnik Tomi, a barátja.
– Várj meg! Én is jövök! – és nemsokára ketten úsznak, versenyt a kacsák mellett.
A gyerekek partot érve lefekszenek a fűbe.
– Érzed ezt az illatot? – súgja Lili. – Mintha frissen vágott fűbe csomagolt méz lenne.
Tomi felszippantja a levegőt:
– És egy csipet kókusz, a naptejből.
Mindketten nevetnek.
Délután bárányfelhők vándorolnak magasban. Lili az égre bök:
– Szerinted elvinnének minket a hegyek fölé?
Tomi rávágja:
– Ha elég halkan kérjük őket!
Mindketten behunyják a szemüket, és suttogva kérlelik a felhőt, majd felkacagnak, amikor az egyik gomoly éppen akkor oszlik ketté, mintha válaszul biccentene.
Naplementekor az ég narancsos és rózsaszín árnyalatokban úszik. Lili áhítattal figyel:
– Olyan, mintha az ég lángolna.
Tomi álmodozva súgja:
– És mi egy tábortűz közepén állnánk.
Az alkonyi félhomályban felhangzik a tücskök zenekara. Lili erősen koncentrálva:
– Ma legalább hétféle dallamot hallok!
Tomi is felkapja a fejét:
– Tényleg! Még sosem figyeltem, hogy nem is egyforma a ciripelés.
Ahogy besötétedik, a tó felett ezüsthíd jelenik meg; a Hold fénye rajzolja. A sötét égbolton egy hullócsillag húz fényes csíkot. Lili azonnal felkiált:
– Kívánj gyorsan!
Tomi behunyja a szemét:
– Azt kívánom, hogy minden gyerek átélhessen egy ilyen estét – vallja be.
Lili rámosolyog:
– Én is ezt kértem.
A tábortűznél Nagyi régi történetet mesél egy elsüllyedt aranyhajóról. Lili közbeszól:
– És a matrózok nem féltek?
– A bátorság nem a félelem hiánya, hanem hogy mégis teszed, amit kell – válaszolja Nagyi.
Tomi erre halkan megjegyzi:
– Mint amikor először ugrottunk fejest a mély vízbe.
Lili bólint:
– Pontosan.
Mire a parázs kihuny, a tó fölé hűvös szellő úszik. A gyerekek hálózsákba bújnak. Alig hallható párbeszédbe merülnek, miközben a tücskök zenéje ringatja őket álomba.
– Holnap újra csobbanunk? – kérdi Tomi félálomban.
– Persze – feleli Lili, és már látja maga előtt a reggeli pára fátylát, a napfény első gyémánt-szikráit, no meg az örök ígéretet, hogy a kedves nyári mese holnap is folytatódik.
