A falu határában állt egy különös hegy, amit mindenki csak Álmos hegynek hívott. Nem azért, mert bárki is aludt volna rajta, hanem mert a csúcsát örökké köd borította, mintha maga a hegy is aludna. Az öregek úgy tartották, hogy a hegy gyomrában egy kisfiú szunnyad, akit csak a legnagyobb baj idején lehet felébreszteni. A gyerekek ezt inkább csak mesének hitték, a felnőttek pedig régi babonának.
Ám az egyik nyáron valami megváltozott. A forrás, amely évszázadok óta ontotta a friss, tiszta vizet a faluba, egyszer csak elapadt. Először csak kevesebbet adott, majd napok alatt teljesen kiszáradt. A kutak is mélyre apadtak, az állatok szomjaztak, az emberek aggódva gyűltek össze a falu főterén.
– Ez nem lehet csak egyszerű aszály – morogta Laci bá’, a falu legidősebb embere. – Álmos hegy megérzi a Föld sóhaját. Itt valami nagyobb történik.
– Vissza kellene mennünk a hegyhez! – kiáltotta egy bátor kisfiú, Máté, aki mindig is hitt a régi történetekben. – Hátha tényleg van ott valaki, aki tud segíteni!
– Máté, ezek csak mesék – legyintett az édesanyja. – A hegy üres, és veszélyes is.
De Máté másnap kora hajnalban felkerekedett, vitte magával a kulacsát, néhány szelet kenyeret és egy kis mézet. Felmászott a hegy meredek oldalán, ahová már évek óta senki sem merészkedett. Ahogy egyre feljebb ért, a köd sűrűsödni kezdett, s a levegő valahogy mélyebb lett, mintha régi álmokat lehelne vissza a föld.
Egy kis barlangot talált, melynek bejáratát benőtte a moha. Belépve meglepődve látta, hogy a falakon fénylő jelek izzanak halvány zöldesen, és középen egy kőágyon ott feküdt egy kisfiú. Arca békés volt, haja hosszú és puha, mint a pitypang szála. A szíve lassan, de biztosan vert.
Máté odalépett, letérdelt mellé, és így szólt:
– Ha tényleg igaz a mese, és te vagy az, aki segíthet, kérlek, ébredj fel. A forrás elapadt. A faluban mindenki szomjazik.
A barlang csendes maradt, csak a köd gomolygott, de aztán egy halk sóhaj hallatszott. A fiú szeme kinyílt. Mélykék tekintete olyan volt, mint az éjszakai égbolt.
– Eljött hát az idő – mondta halkan. – A hegy szólított. Éreztem.
– Ki vagy te? – kérdezte Máté.
– A forrás őrzője vagyok. Évezredeken át aludtam, míg a Föld és az emberek békében éltek. De, ha a forrás kiszárad, az azt jelenti, a szívükből eltűnt az összhang.
– Az emberek nem rosszak – tiltakozott Máté. – Csak félnek. Elfelejtettek hinni.
– Akkor mutasd meg nekik újra – felelte a fiú. – Vezess oda, s ha látom, hogy képesek összefogni, visszaadom a vizet.
Máté és a különös fiú együtt indultak le a hegyről. A falu népe először félt, aztán döbbenten álltak meg, amikor meglátták a kisfiút, aki a hegy gyomrából jött. Nem kellett kérni őket – mindenki, kicsi és nagy, összegyűlt, hogy együtt ássák ki újra a forrást, letisztítsák a medrét, és megtisztítsák a környezetet.
A fiú figyelte őket. Amikor meglátta, hogy a falu egy szívként dolgozik, lehunyta a szemét, és a föld megremegett. Egy pillanattal később a forrás újra felszökött, tisztábban, mint valaha.
Az emberek ujjongtak, és könnyezve ölelték meg egymást. A hegy gyermeke pedig csendben elmosolyodott, majd újra elindult a barlang felé.
– Visszatérsz? – kérdezte Máté.
– Ha majd újra szükség lesz rám – felelte a fiú –, akkor felébredek.
És ezzel eltűnt a ködben. Azóta is úgy mondják a faluban: a hegy nem alszik, csak figyel. És ha tisztán élünk, nem kell többé felébreszteni.
