Egy rohanós őszi reggelen, amikor a fák levelei rozsdáslottak, a tetőkön dobolt az eső, és a város házai szürkén pihentek a párában, valami különös történt a Szalmaszál utca közepén. Egy kis pocsolya terpeszkedett ott éppen a járda és az úttest találkozásánál. Nem volt nagy, se mély, csak épp akkorára nőtt, hogy egy gyerek csizmája jóízűen belefröccsenhessen.
De volt vele valami, amitől mindenki megállt egy pillanatra. Ez a pocsolya ugyanis nevetett.
Igazi, csilingelő, kuncogós nevetéssel kacagott, ha valaki belelépett. Nem vészesen hangosan, nem is ijesztően – inkább úgy, mint amikor a nap hirtelen kibújik a felhők mögül, és megcsiklandozza az ember orrát.
Az első, aki észrevette, Panka volt, egy hatéves kislány, aki mindig piros esernyővel járt, amit folyton visszacsukva cipelt, mert szerinte esőben a legjobb csak úgy mezítlábasan trappolni. Aznap reggel is így tett, csak épp most új, fényes, sárga gumicsizmát viselt.
Ahogy kicsit szökkenve belevágott a pocsolyába, hatalmasat fröccsent – és akkor meghallotta:
– Hahihaha! Huuu-hú! Csikiii-csatt!
Panka megtorpant. Körülnézett. Nem volt ott senki. Az utcán pár autó vánszorgott, egy kutya ugatta saját tükrét az ablakban, de más hang nem hallatszott – csak a pocsolya kuncogása.
– Te… te nevettél? – hajolt közelebb Panka a víztükörhöz.
A pocsolya megremegett, fodrozódott, majd halkan újra kacarászott:
– Hihihi… csak megcsikizted az oldalam!
Panka elnevette magát. A pocsolya, mintha csak erre várt volna, vihogva forgott egyet maga körül.
– Hát te varázslatos vagy!
A pocsolya dicsekvés nélküli szerénységgel válaszolt:
– Csak esőszívű vagyok. Akkor születtem, amikor a felhők túlcsordultak örömükben.
Mire Panka iskolába ért, már hat másik gyerek is belelépett a kacagó pocsolyába. És mindegyik nevetett vele együtt: egy kicsit másként, mintha a pocsolya épp annyit kuncogott volna vissza, amennyi mosoly kellett annak, aki belépett.
A híre villámgyorsan terjedt. Másnap már több tucat gyerek érkezett az utcába – gumicsizmában, esernyő nélkül, vidáman, csuromvizesen. A pocsolya nevetései szinte kavalkádot alkottak. Volt ott kacarászó, kuncogó, gügyögő, csilingelő és egy olyan is, ami úgy hangzott, mint egy kisbaba szuszogása és egy madár trillája egyszerre.
Ahogy teltek a napok, valami változott. Az emberek, akik addig bosszankodtak az eső miatt – mert elázik a kabát, összeragad az újság vagy kicsúszik a kezükből a műanyag zacskó –, most hosszabban időztek a Szalmaszál utca sarkán. Néhányan megálltak, fotózták a gyerekeket, mások kissé félénken tipegtek egyet-egyet a pocsolyába, aztán odébb siettek, de arcukon halvány mosollyal.
Egy hajlott hátú, ezüsthajú bácsi is belenézett egyszer, és halkan felkuncogott, mintha emlékezett volna valamire nagyon régről:
– Egyszer, hatvan éve, volt egy ilyen pocsolya… – motyogta, majd sétabotjával belekoppintott a vízbe. A pocsolya egy halk “höhöhö”-t suttogott vissza.
Úgy tűnt, a kacagó pocsolya nem csak egy víztócsa volt. Hanem egy kapu. Egy apró, de erős híd az eső és a játék, a nedvesség és az öröm, a felnőttkor és a gyereklét között.
És attól kezdve, valahányszor esett, senki sem bújt el az esernyője mögé. A gyerekek boldogan ugráltak az esőben, a felnőttek vállat vontak a nedves cipő miatt, és ha valaki egy különösen jóízűt nevetett, mások tudták: biztosan járt ma a kacagó pocsolyánál.
Miközben az idő haladt, a pocsolya egészen kicsire zsugorodott, majd amikor később kisütött a nap, csendesen elpárolgott. De aki hallotta a nevetését, már nem felejtette soha.
És amikor legközelebb eső cseppent az arcukra, csak mosolyogtak. Mert tudták: valahol, a házak között, egy újabb esőszívű pocsolya készül kacagni. És ha belelépnek, együtt nevetnek majd – s ettől már senki sem fél többé az esőtől.
