Egy napsütéses tavaszi reggelen, amikor a harmatcseppek még gyöngyként csillogtak a fűszálak hegyén, egy apró, hétpettyes katicabogár ébredezett egy pipacs piros szirmain. A neve Panka volt, és bár még alig látott valamit a világból, szíve tele volt kíváncsisággal.
Panka óvatosan megmozgatta apró lábait, majd kitárta fényes szárnyfedőit.
– Milyen szép napunk lesz ma! – sóhajtotta boldogan.
Ám abban a pillanatban hirtelen feltámadt a szél. Először csak pajkosan borzolta a füvet, majd egyre erősebben fújt, mintha versenyre kelt volna a felhőkkel. A pipacs meghajolt, Panka pedig kapaszkodni próbált, de a szél erősebb volt nála.
– Jaj, ne! – kiáltotta ijedten, miközben a levegőbe emelkedett.
A világ hirtelen hatalmassá és ijesztővé vált. A rét, ahol eddig élt, egyre kisebb lett alatta, míg végül már csak színes foltnak tűnt. Panka szíve hevesen dobogott. Nem tudta, hová sodorja a szél, és azt sem, hogyan jut majd haza.
Hosszú percekig repült tehetetlenül, mígnem a szél alábbhagyott, és ő puhán landolt egy sűrű, zöld bokor tetején. Reszketve húzta össze magát.
– Most mit tegyek? – suttogta magának.
– Talán először is köszönhetnél – hallatszott egy mély, zümmögő hang.
Panka meglepetten fordult meg. Egy testes, csíkos méhecske lebegett mellette.
– Én… köszönni? – kérdezte zavartan.
– Igen – mosolygott a méh. – A bokornak, ami felfogott. Ha nem lett volna itt, talán kemény kőre esel.
Panka lenézett a levelekre, amelyek valóban puhán tartották.
– Igazad van. Köszönöm, kedves bokor – mondta halkan.
A levelek mintha hálásan susogtak volna.
– Hová tartasz, kis katica? – kérdezte a méh.
– Nem tudom – felelte Panka szomorúan. – A szél elsodort az otthonomtól.
A méh elgondolkodva dörzsölte össze lábait.
– A világ nagy, de nem barátságtalan. Gyere, megmutatom, merre találsz vizet és élelmet. Aztán kitaláljuk, hogyan tovább.
Panka szívét melegség járta át. Nem ismerte ezt a méhet, mégis segíteni akart neki.
A méh egy közeli patakhoz vezette, ahol Panka ihatott, majd bemutatta néhány hangyának, akik éppen morzsákat cipeltek.
– Ha útbaigazítás kell, mi ismerjük a környéket – mondta az egyik hangya büszkén.
– Én a rétet keresem, ahol sok a pipacs – magyarázta Panka reménykedve.
A hangyák összesúgtak.
– Tudunk egy helyet nem messze innen – felelte végül a hangyavezér. – De egyedül nehéz lenne odatalálnod. Az erdőszélen túl van.
Panka kissé megrettent az erdő gondolatától, de mielőtt megszólalhatott volna, egy csillogó szárnyú szitakötő ereszkedett melléjük.
– Hallottam ám! – csilingelte. – Szívesen elkísérlek a levegőből. Onnan könnyebb tájékozódni.
Panka szeme elkerekedett.
– Tényleg segítenél?
– Természetesen – felelte a szitakötő. – Ma neked van szükséged segítségre. Holnap talán nekem lesz.
Így hát útnak indultak. A hangyák megmutatták az ösvény kezdetét, a méh egy darabig velük repült, a szitakötő pedig a magasból figyelte az utat. Panka fáradt volt, de már nem érezte magát egyedül.
Amikor az erdőszélhez értek, sötétebb lett a levegő, és hűvös árnyék borult rájuk. Panka kissé megremegett.
– Ne félj – szólt le a szitakötő. – A fény ott vár a túloldalon.
Az erdőn átkelve egyszer csak kitárult előttük egy ragyogó, virágos mező. Piros pipacsok ringatóztak a szélben, éppen olyanok, mint amilyeneket Panka ismert.
– Ez az! – kiáltotta örömében.
A szíve majd kiugrott a helyéről. Bár nem pontosan az a rét volt, ahonnan elindult, mégis otthonos és barátságos helynek tűnt.
– Látod? – mosolygott a szitakötő. – A szél messzire vitt, de nem rossz helyre.
Panka hálásan fordult új barátai felé.
– Nem tudom, hogyan köszönjem meg nektek.
– Úgy, hogy egyszer majd te is segítesz valakinek – felelte a méh, aki időközben utolérte őket.
Panka elgondolkodott. Rájött, hogy bár a szél ijesztő volt, nélküle sosem találkozott volna ezekkel a kedves teremtményekkel. A világ valóban hatalmas, de tele van segítő szívekkel.
Aznap este egy pipacs szirmain pihent meg az új réten. Már nem félt a széltől. Tudta, hogy bármerre sodorja az élet, mindig akad majd valaki, aki útba igazítja, vagy legalább egy puha levéllel felfogja az esését.
És amikor néha erősebben fújt a szél, Panka csak mosolygott, és halkan így szólt:
– Vigyél, amerre kell. A világ tele van barátokkal.
