Az erdő csendes suttogással fogadta az érkezőket. A lombok alatti ösvények mélyzöld alagútjai áttetsző fényben fürödtek, ahogy a lenyugvó nap sugarai utat törtek a fák között. Sári és Bence, a két testvér, hátukon nehéz hátizsákkal kapaszkodtak felfelé az ösvényen, míg mögöttük a világ lassan kifordult a városi zajokból a természet ősi nyugalmába.
– Megérkeztünk? – kérdezte Sári, miközben megtörölte a homlokát.
– Majdnem – felelte Bence. – Apa azt mondta, ott lesz a rét a tisztás után. Egy kicsit még bírjuk, jó?
Sári bólintott. A fák közti résen túlról már halvány derengés szűrődött be: ott nyújtózott a rét, ahol kék-fehér sátrukat felverhették az éjszakára.
Amikor végre kibukkantak az erdő szélén, a világ kinyílt. A rétet körülölelő fák mintha hátrahúzódtak volna, hogy teret adjanak az égboltnak, amely gyorsan sötétedni kezdett. A magasban egy-egy csillag már pislákolt az alkonyi kékségben. A gyerekek lepakoltak, és együtt, nevetve állították fel a sátrat, miközben a madarak esti kórusa fűzte be a levegőt.
A tábortűz körül meleg sugárzás áradt, pattogva égtek az ágak, és az árnyékok életre keltek a fáktörzseken.
– Tudod, mit mondott a nagyi? – kezdte Bence, miközben egy szalonnát forgatott a tűz fölött. – Hogyha csendben figyelünk, néha meg lehet hallani, miről beszélnek a csillagok.
– A csillagok nem is beszélnek – mosolygott Sári, bár a hangja bizonytalan volt. – Igaz?
Bence elvigyorodott, de nem válaszolt.
Később, mikor már csak a parázs izzott és a hold ezüstösen világított le a sátrakra, a testvérek kifeküdtek egy pokrócra a fűbe. Az égbolt csupa fény volt, csillag csillag mellett, szinte összeértek.
Sári becsukta a szemét, majd újra kinyitotta őket.
– Hallod?
– Mit? – suttogta Bence.
– A halk zizegést… mintha susognának… mintha mesélnének…
És valóban, ha eléggé figyeltek, a szél neszein túl valami más is hallatszott. Nem emberi beszéd, nem szó, hanem egyfajta muzsikaszerű morajlás, ami mintha odaföntről jött volna, a csillagok felől.
– Ott! – mutatott fel Sári. – Mozdult valami!
Az égbolt egy pontján egy csillag hirtelen fényesebbé vált, majd lassan továbbvándorolt. Egy hullócsillag volt, hosszú fénye csíkot húzott az égen.
– Kívánj valamit! – kiáltotta Bence.
Sári behunyta a szemét, és kívánt. Halkan, szinte hangtalanul mondta el a kívánságát, és amikor kinyitotta a szemét, még mindig ugyanaz az érzés volt benne: mintha nem egyedül lennének. Mintha az ég tudna róluk, és a csillagok figyelnék, ahogyan ott fekszenek, nyitott szívvel, nyitott füllel.
A csillagok éneke a fák lombjába kapaszkodott, végigsimított a mohos fatörzseken, és besurrant a sátor ponyvája alá. Reggel aztán, mikor a fény áttört a sátorfalon, s a madarak újra dalolni kezdtek, a gyerekek olyan nyugodtak voltak, mintha egy másik világ álmait hozták volna magukkal onnan, ahol a csillagok suttogásait csak az hallja meg, aki igazán figyel.
És Sári biztos volt benne: az éjszaka valóban beszélt hozzájuk. Talán nem szóval, nem nyelven… de a hallgatás között, ott volt a történet. És csak ők értették.
