Amikor Sári először ment óvodába, a reggeli napfény még bágyadtan cirógatta a párkányt. Mami gondosan befonta Sári haját, két aranyos copfba, amik játékosan hintáztak a kislány fején minden lépésre. A cipőjét is újat kapott: piros volt, kis sárga csillagokkal az oldalán, s ha nagyon figyelt, egészen úgy tűnt, mintha halk sustorgás szűrődne belőle.
– Ezek varázscipők, ugye, Mami? – kérdezte Sári, miközben megigazította a bal párt.
– Lehet – mosolygott Mami sokat sejtetően. – Csak azok hallják, akinek igazán szüksége van rá.
Az óvoda épülete kicsit ijesztőnek tűnt Sári szemében. Nagy volt, színes, és sok apró láb trappolt benne ide-oda. A gyomrában valami kis madár verdesett – izgulós fajta, aki akkor szokott csípkelőzni, mikor új helyre viszi a gazdáját.
Amikor belépett a csoportszobába, idegen nevetések és számára ismeretlen tekintetek fogadták. Sári megállt egy puha szőnyeg mellett, és halkan sóhajtott. Ekkor egy finom, kíváncsi hang szólalt meg odalentről, valahonnan a bokájától:
– Lépj háromszor előre, egy barát lesz előtted! Ne habozz!
Sári megrezzent. Lenézett, de csak a cipőjét látta. Csakhogy ez a cipő mintha egy picit csillogott volna, mintha valóban mondani akart volna valamit.
– Három lépés? – susogta vissza Sári.
A cipő megremegett aprót, mintha bólintana. Sári nyelt egyet, és megtette az első lépést. Aztán a másodikat. A harmadikat épp hogy befejezte, amikor egy fiú hirtelen előlépett egy könyvhalom mögül.
– Szia! – mondta a fiú. – Én Marci vagyok. Szereted az oroszlánokat?
Sári szeme elkerekedett.
– Igen! – válaszolta, talán egy kicsit meglepődve. – Az anyukám szerint úgy bömbölök néha, mint egy kisoroszlán.
Marci erre felnevetett, s már mutatta is az állatos képeskönyvét. Együtt letelepedtek a szőnyegre, és Sári hirtelen már nem is érezte annyira egyedül magát. Úgy tűnt, a cipője nemcsak suttog, de ért is ahhoz, hogyan vezessen jó helyre.
– Köszönöm – súgta Sári lefelé, szinte az orrával a cipőorra bökve.
A cipő megrezzent egy aprót, és most mintha énekelni kezdett volna magában: egy halk, ringató dallamot, amit csak Sári hallhatott.
A nap további része is így telt: egy-egy csendes tanács, egy-egy halkan zizzentő szócska segített Sárinak újabb barátokat találni. A cipője nem mondta meg pontosan, mit kell csinálnia, csak bátorította: „Menj oda!” vagy „Nevess vele!” vagy épp csak „Tartsd meg a kezet!”.
Amikor Mami délután megérkezett, Sári már egy nagy kupac gyerekkel együtt épített toronyvárat, és úgy nevetett, hogy a copfja is pattogott.
– Hogy ment, kis csillagom? – kérdezte Mami, miközben Sári boldogan a karjába szaladt.
– A cipőm segített – súgta a kislány bizalmasan. – Minden lépésnél mesélt. És most már van barátom! Sőt, több is!
Mami szemében melegen csillogott a büszkeség.
– A legjobb cipők azok – mondta. – Amik tudják, hová kell vinni a lábadat, hogy a szíved is otthon érezze magát.
És Sári akkor megértette, hogy bizonyos cipők nemcsak sétálni tanítanak meg, hanem szeretni, nevetni – és barátkozni is.
