Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis város szélén álló, borostyánnal benőtt, aprócska ház. Ebben a házban élt Magdolna néni, a híresen finom almás piték készítője, akit mindenki csak Maminak hívott. Mamival együtt lakott egy cirmos kandúr, akit Cukornak nevezett el, mert amikor megsimogatták, úgy dorombolt, mintha mézeskalács illatát szórná a világba.
Cukor azonban nem volt akármilyen kandúr. Egy borongós, esős délutánon, amikor Mamival teát kortyolgattak a konyhában, egyszer csak megszólalt:
– Mami, szerintem a bodzavirágos süteménybe túl sok szegfűszeget tettél.
Mami megdermedt. A csésze szinte megállt a levegőben. Cukor, mintha mi sem történt volna, mancsával megigazította a bajszát, majd leugrott az ablakpárkányról.
– Te… te beszélsz?! – hebegte Mami.
– Hát persze. Mindig is tudtam, csak nem akartalak elijeszteni.
Ettől a naptól fogva Mami és Cukor élete teljesen megváltozott. A kandúr elmesélte, hogy valójában egy elvarázsolt herceg, akit egy féltékeny boszorka változtatott macskává, mert irigyelte a herceg szívébe zárt szeretetet az emberek iránt. A varázs csak akkor törik meg, ha Cukor segít valakin, aki sosem hallgatott a szívére – és ezzel visszaadja másoknak a reményt.
A következő hetekben Cukor mindenhová elkísérte Mamát. Segített az özvegy Lénának, hogy újra nyissa ki a szívét a barátság felé, egy magányos kisfiúnak, hogy merjen verset szavalni a falunapon, sőt még a mogorva postást is megnevettette egyszer, amikor egy versikét szavalt neki.
Ahogy telt az idő, Cukor egyre fényesebbnek tűnt, a szőre aranyszínben csillogott, és a szeme mély zöldje mintha egy egész tavaszi rétet rejtett volna. Aztán egy este, mikor a csillagok különösen fényesen ragyogtak, Cukor Mami ölében aludt el, és reggelre… eltűnt.
Csak egy levél maradt utána, cirmos szalaggal átkötve:
„Drága Mami, most, hogy a varázs megtört, visszatérhettem a saját világomba. De a szívem egy darabja örökre itt marad. Te megtanítottál szeretni – igazán, emberként és macskaként is. Köszönöm. Ölellek: Cukor.”
És attól kezdve, ha bárki belépett Mami házába, valami megmagyarázhatatlan melegség fogadta őt. Aki ott járt, úgy távozott, hogy kicsit jobban hitt a csodákban, és talán… még a beszélő macskákban is.
