Bence, a kis borz, aki egy otthonos kis vackot ásott magának a nagy tölgyfa tövében, mindig is az erdő legbátrabb állataként emlegette magát. Ha szél susogott a fák között, azt mondta, csak a fű boszorkánya súgja a meséit. Ha baglyok huhogtak az éjjeli sötétben, legyintett, mondván: „Csak a bagoly bácsi próbál vicces lenni.” Még akkor sem rezzent össze, amikor a tó fölött repdeső denevérek cikáztak – szerinte ők csak esti táncot jártak a csillagokkal. Úgy tűnt, semmi sem ijesztheti meg Bencét.
Egy őszi reggelen, mikor a köd szinte lecsordult az ágakról, Bence elhatározta, hogy messzebbre merészkedik, mint valaha. Azt hallotta a pelegyerekektől, hogy az erdő túlvégén, a Kékhegy tövében nő egy különleges, csillogó gombafajta, amely csak az igazán bátor borzoknak mutatja meg magát. Bence természetesen úgy gondolta, ez pont neki való feladat.
– Csak egy gyáva borz marad a vackában – motyogta, miközben bedugott egy darab almát a zsebébe és elindult az ismeretlen felé.
Eleinte minden rendben ment. A patak halk csobogása kísérte, és a levelekből aláhulló gyikrebbenések csak játékos mókusok voltak. Ám ahogy mélyebbre hatolt az erdőbe, a fák sűrűsödtek, és a fény egyre ritkábban szűrődött át az ágak között.
Egyszer csak egy különös, hosszú árny vetődött keresztül az ösvényen. Bence megtorpant. A szíve hevesebben kezdett dobogni, de gyorsan összeszorította a száját.
– Ugyan már! Csak egy… elgurult faág – próbálta meggyőzni magát.
Ahogy tovább haladt, hirtelen egy szárnysuhogást hallott a háta mögött. Megpördült, de nem látott semmit.
– Csak a szél, csak a szél – suttogta.
De a szíve egyre gyorsabban vert.
Aztán egyszerre minden csendes lett – túlságosan is csendes. Nem ciripelt tücsök, nem neszezett egér, semmi sem mozdult. Bence körbenézett, de nem ismerte fel az ösvényt. Jobbra indult, de egy bozótosba futott, balra pedig egy tó partján találta magát, amit soha korábban nem látott.
– Eltévedtem – ismerte be végül suttogva. Ettől a felismeréstől valami összeszűkült benne. Egész testét átjárta egy különös remegés, amilyet még sosem érzett. Ismeretlen volt számára ez az érzés – félelem volt.
A bokrok mögül egy bagoly bukkant elő, fényes szemekkel, halkan rebbenve. Bence riadtan hátraugrott, de a bagoly egy helyben maradt, majd megszólalt.
– Miért remeg a bajszod, kis borz?
– Én… én csak… nem félek! Csak fáradt vagyok – hebegte Bence, de a hangja megremegett.
A bagoly szelíden rápillantott.
– Aki fél, még lehet bátor. A bátorság nem azt jelenti, hogy nem félsz, hanem hogy továbbmész, akkor is, ha félsz.
E szavak lassan beúsztak Bence gondolatai közé. Nézte a tavat, a fák kusza árnyait, és érezte, hogy a félelem nem tűnik el, de valami más, valami melegebb érzés is társult hozzá. Talán az, hogy nem volt egyedül. Talán az, hogy akár félve is lehet előre menni.
– Segítenél hazatalálni? – kérdezte halkan.
– Persze – bólogatott a bagoly, és a magasba emelkedett, miközben halkan huhogott.
Bence követte a hangot, néha megbotlott, néha a bokrok karmolták meg a bundáját, de ment tovább. Végül, mire a hold felkúszott az égre, ismerős fatörzsek bukkantak fel előtte. Már messziről látta, ahogy a vack körül fénylik a harmat, és a saját kis ösvényét semmivel sem lehetett összetéveszteni.
A bagoly még egy pillanatig ott körözött fölötte, majd elrepült. Bence megállt a vacka előtt, mélyet sóhajtott, és elmosolyodott. A szíve még mindig gyorsan vert, de már nem félelemből, hanem abból a furcsa, szívet melengető érzéstől, amit csak azok ismernek, akik képesek azt mondani:
– Igen, féltem. De mentem tovább. És most már tudom, milyen is az igazi bátorság.
