Messze-messze, a Fenyves-erdő mélyén, a puha mohaprérik között, ahol a hó vastag takaróként borította be a földet, élt egy kedves rókacsalád. Minden évben ugyanazon a napon, amikor az erdő csendje a leghidegebb téli éjszakában legmélyebbre süllyedt, megrendezték a csillagszórós ünnepet.
Ez az ünnep volt a rókák legnagyobb öröme: ilyenkor az egész család összegyűlt a hólepte tisztáson, mécsesekkel, gyantás fenyőtobozokkal, meleg répateával, és természetesen a ragyogó, szikrázó, susogva keringő csillagszórókkal. Ezeket a csillagszórókat a felnőttrókák készítették fenyőgyantából, kovával keverve, egy titkos recept szerint, amelyet csak a legidősebb rókák ismertek.
Kormi, a legkisebb rókafi, mindig is csodálattal nézte, ahogy a nagyok varázsolják elő a fényes szikrákat a hideg éjszakába. Mindössze egyéves volt, de már tele volt tervvel, álmokkal és kíváncsisággal. „Miért ne készíthetnék én is csillagszórót?” – gondolta egymagában egy reggel, miközben lábnyomokat rajzolt a hóba.
Tudta, hogy a felnőttek még nem bíznák rá a valódi receptet, hiszen túl kicsi és talán túl szertelen is volt. De Kormi nem adta fel. Napokon át megfigyelte a fákat, hogyan csillognak a dércsipkék rajta; nézte, miként pattannak szikrák a kövek közé csapódó jégcsapoktól; és titokban kísérletezett. Mogyoróhéjat tört, összemorzsolta a száraz mohát, és a hó alatt különleges, illatos fagyantát gyűjtött össze.
Az ünnep előestéjén, mikor már a nagyrókák bent hangolták a fuvola alakú bodzacsöveket, Kormi kilopózott a mélysötét erdőbe. A hold ezüstös korongja épp akkor bukkant ki a fenyők mögül, mintha csak neki világítana.
Kormi egy kis göcsörtös ágat fogott, rátűzte a saját kis keverékét – gyantát, faforgácsot és egy csipet sziklák közül kiszedegetett csillámport –, majd egy kovakővel, amit korábban félredobva talált, megütötte. Az első szikra nem gyújtott lángot, sem a második.
– Kérlek, csak most sikerüljön – suttogta, és miközben újra megpróbálta, a csillagszóró hirtelen fellobbant.
Nem volt olyan hangos és nagy, mint a felnőtteké, de apró, cizellált tűzcsillagok pattantak belőle, mintha maga az égig érő jégcsillagok kicsinyített mása lett volna.
Másnap este, amikor a csillagszórók szikrái már beterítették a tisztást, s mindenki örömmel kacagott, Kormi előlépett a bokrok közül.
– Nekem is van egy meglepetésem – mondta bátortalanul, de csillogó szemmel.
A rókacsalád elhallgatott. Nagyanyó róka, a legidősebb, apró bólintással biztatást adott. Kormi meggyújtotta parányi csillagszóróját. Aztán valami különös történt: a szikrák nem csupán világítottak, hanem tarka fénypöttyökbe olvadtak az éjszakában, s ezek mintha aprócska verssorokat írtak volna a levegőbe: „Kicsiből is lehet nagy varázslat.”
Néma csend követte, majd egy hangos kurjantás. A család éljenzett, táncra perdült, és úgy nevettek, hogy még a hó alatt alvó borzmama is felrezzent.
– Ez volt a legszebb csillagszóró, amit valaha láttam – mondta Apó róka, és megpaskolta Kormi fejét.
Attól az évtől kezdve minden csillagszórós ünnepen egy külön pillanatot szenteltek a kicsik csillagszikráinak, abban a hitben, hogy a kis kezek is hordozhatnak nagy fényt.
Kormi pedig, akit most már mindenki csak Csillagszórós Rókának hívott, boldogan hunyta le este a szemét, mert tudta: az igazi varázslat nem a gyanta vagy a kovakő, hanem a szív bátorsága volt.
