Az ősidők mélyzöld, páfránnyal borított völgyeiben, ahol a Nap sugarai áttörtek az óriáslevelek között, és forró párát festettek a levegőbe, élt egy különleges kis dínó: Domi. Domi nem volt nagy, sőt, a szomszédos Stegi, a sztegoszaurusz szerint éppenséggel „pingpongtojás méretű sárkányféle, csak lábbal.” Még a legkisebb dinók is hangosan tudtak bömbölni vagy toporzékolni, ha valami nem tetszett nekik. De Domi… Domi inkább énekelt.
Ám amit Domi éneknek hívott, az a többiek fülének valami egészen furcsa dallam volt. Szinte lehetetlen volt megmondani, mit dúdol – egyszerre sípolt, búgott, csilingelt és morajlott, mintha a szél, a folyó és a mennydörgés tanították volna énekelni.
– Már megint zümmög ez a kis fura nyakú! – morgott Brontó, a hosszú nyakú, szigorú brontoszaurusz. – Így nem hallom a saját lépteimet se!
– Engem mindig megijeszt – sóhajtotta Lili, a lepkéket kergető kacsacsőrű dinó –, olyan, mintha egyszerre sírna meg nevetne közben!
Domi elszomorodott. Nem értette, miért nem szeretik a hangját. Hiszen ő nem akart ártani senkinek, csak mutatni akarta, ami a szívében kavargott: a nap melegét, a hajnali harmat ízét, a csillagok titkos ragyogását.
Egyik délután sötét felhők gyülekeztek a völgy fölött. A fák remegni kezdtek, a madarak elszálltak, még a gyorslábú raptorok is némán meghúzódtak a sziklák alatt. Mindenki tudta, mit jelent ez: jönnek a ragadozók. Csörtetés, morgás, távoli, dübörgő lépések hallatszottak a hegy felől. A dínók összegyűltek, pislogtak, remegtek, szorosan egymáshoz bújtak.
– Elbújunk! – suttogta Stegi.
– Futni kellene! – rázta meg magát Lili.
– Késő – morogta Brontó –, már túl közel vannak.
Ekkor Domi előlépett. A szívében nem félelem, hanem valami különös, mély érzés kavargott. Nyugalom. Talán az erdő csendje súgta neki, talán az ég szélfodrai. És Domi énekelni kezdett.
Nem volt az se hangos, se határozott dallam – inkább olyan, mint a patak aláhulló vízcseppeinek tánca, vagy mint a lombok között surranó szellő szava. A dínók először megdermedtek. Szerették volna eltakarni a fülüket, mint mindig. De most más volt ez az ének. Lassan, mintha valami varázslat szállt volna a levegőbe, mindenki csendesedni kezdett.
A ragadozók is megálltak. Orrlyukaik kitágultak, mintha a hangot akarnák szagolni. A szemük kissé elhomályosodott, és hirtelen valami nehezen érthető, ám világos érzés vett erőt rajtuk: ez az ének nem ellenség hangja. Ez nem félelemről, nem haragról szól. Ez valami más… valami békésebb.
A nagyobbak hátat fordítottak. Lassú, nehéz léptekkel visszahúzódtak a fák közé. Egy ifjú allosaurus még visszanézett, a fülét megrebbentette, mintha mondani akarna valamit, aztán eltűnt a páfrányok között.
Amikor véget ért az ének, a völgy újra csendes lett.
A dínók sokáig nem szóltak semmit. Aztán Brontó megköszörülte a torkát.
– Hát… azt hiszem… tévedtem.
Lili színes virágot helyezett Domi lába elé, és szelíden így szólt:
– A hangod nem olyan, mint másoké. De lehet, hogy pont ezért gyönyörű.
Stegi pedig bólogatott, aztán Domi mellé állt.
– Énekelj velünk, amikor csak akarsz! – kiáltotta.
És attól a naptól kezdve, ha Domi dalra fakadt, mindenki elcsendesedett, és figyelt rá. Nem mindig értették, mit mesél hangján keresztül – de szívük mélyén tudták, hogy ilyen dal csak jóságból születhet.
És ahogy telt az idő, a völgy is békésebb lett, és minden dal egy újabb történetet mesélt el – egy daloló dínóról, akinek különös éneke megmentett egy egész világot.
